Reggel...vagyis délben (ugyanis akkor szoktam kelni) lementem a konyhába, hogy bekapjak valamit. Remélem találkozok Deve-vel és kifaggathatom a tegnapi napról. Szerencsém van, most jött haza.
- Szia!
- Jó reggelt!- gúnyolódott.
- Nagyon vicces! Én most komolyabb dologról szeretnék veled beszélni. Miért nem mondtad?
- Tudsz róla?
- Igen. Mivé fogok átváltozni és mikor?
- Majd meglátod és ma. Tágra nyitottam kék szemeim. Mi? Még ma? Mivé? Annyi kérdésem van. Nem akarom meglátni. Inkább mondja el most!
- Mond el, hogy mivé fogok változni.- parancsoltam rá.
- Biztos, hogy akarod tudni?
- Biztos.- miután meghaltam, majd visszatértem és megtudtam, hogy minden meg fog változni, így már nincsenek kétségeim.
- Nem tudom elmondani. Majd meglátod. És ne engem hibáztass a hibás gének miatt, hanem anyát! Nő ágon öröklődik.
- Vámpír leszek? Vagy farkas? Mi leszek? Mond el!
- Nem, nem és nem!- Ez nem válasz a kérdésemre! Inkább hagyom és elmegyek sétálni.
Nem megyek Aaron-ékhoz. Nem vagyok kíváncsi sem Aaron hülyeségeire, sem a szerelmespárra. Most egyedül leszek. Úgyis megtudom védeni magam, ha már valami természet feletti lény vagyok. Igaz még nem változtam át, így nem tudok tenni semmi különlegeset. Megint hangos fütyülés csapta meg a fülem. Ez csak Aaron lehet.
- Áhh...Susie! Örülök, hogy végre látlak! Meg tudtam már, hogy mi lesz belőled?
- Aaron. Én viszont nem nagyon. Nem. Dave nem mondta el.
- Lidérc.
- Mi? Mi van a lidérccel?
- Az leszel.- na, ne nevettess! A lidérceket már 150 éve irtják! Egy sem maradt mostanra. Olvastam a neten.
- Ne is álmodj lidércke! Te vagy az utolsó!- oldalra biccentette a fejét és kis kutya szemekkel bámult rám.- Én is kinyírnálak, ha nem segítenél a harcba.
- Miért irtják őket? Vagyis minket?
- Mert ti a világon minden ellen vagytok. Nem akartok mást a világra, mit magatokat. Szerinted miért haltak meg a szüleid?
- És mi van ha én nem ilyen vagyok?
- Akkor tovább élsz.
Remek. Életem hátra lévő részét azzal töltöm, hogy bujkálok. Mindenki meg akar ölni. Nem vagyok hatalomra vágyó. Nem akarom uralni a világot a fajtámmal együtt.
- Mit tudnak a lidércek?
- Eltűnni, ölni, ölni, ölni. Ja, meg jól hallanak, jól látnak a sötétben, gyorsak és elég nehezen halnak meg. Erősebbek, mint a vámpírok, de könnyebb megölni őket.- Wow! Jó erős leszel, kislány! Nem is hangzik olyan rosszul.
- Most mondtad, hogy nehéz őket megölni.
- A vámpírokhoz képest könnyű. A farkasokhoz képest nehéz. Érted?
- Hogy ne érteném?
- Gondoltam elég nehéz a felfogásod. Sokáig beszélgettünk mindenféle fölösleges dolgokról. A 80-as évekről, az áldozatairól stb.
- Ideje haza menned! Nem soká fel kel a hold és akkor minden más lesz!
- Most már nem izgulok miatta. Köszönöm, hogy elmondtad! Szia!
- Szia!
Valami furát éreztem a gyomromban. De nem akartam erre gondolni, hisz úgy is meg hallaná. Sosem láttam még ilyen aranyosnak és kedvesnek sem. Őszintén, mióta ismerem nem láttam még senkivel rendesnek. Csak velem. Úgy érzem különleges a kapcsolatunk.
Hazamentem, egyenesen a szobám felé vettem az irányt. Az ablakhoz léptem és vártam a holdkeltét. Már majdnem teljesen az ég tetején volt így beálltam a szekrényem mellett lévő tükör elé és néztem magam. Éles fájdalom hasított a fejembe. nagyon fájt. Összeestem. Mire elmúlt a fájás és feltudtam kelni a szemem egészen fekete lett. Ez ijesztő! Mi lettem én? Lidérc... Bőröm fehér volt, szürkésfehér, mint egy vámpíré, de nem vagyok az! Mintha karmaim nőttek volna. Még sohasem láttam ilyet! Olvasni se olvastam róla! Kirohantam a szobából. A hallásom is tökéletes. Hallottam, amint Dave hazajön a buliból...hót részegen. Egy fura érzés járta át a testem. Éhes lettem. Mintha vérszomjam lenne. Egyetlen szó lebegett a szemem előtt: ölni.
- Na, hol akarsz kinyírni?
- Miért vagy ennyire biztos a dolgodban?- kérdezte kis ijedséggel a hangjában Zoey.
- Mindig is ki akartam próbálni a halált.- nevettem.
Lementünk a földszintre a szerelmespárhoz. Nem mintha féltékeny lennék, de zavar. Nem tudom, miért.
- Agnes, elvállalta.
- Akkor kezdhetjük?
- Mehet.- vágtam rá. Nem érzek különösebben félelmet.- De...ugye nem fog fájni?
- Persze, hogy nem. Készen állsz?
- Aha. Akkor megyek a mennybe és szólok nekik, hogy segítsenek, mert jönnek a rémek és nem vagyunk elegen. Ezt kell mondanom?
- Jó lesz. Akkor kezdjük.
Elmormolt valami varázsigét és elkezdtem zuhanni. Olyan volt, mintha valaki letolt volna a mélybe. Héj! Nem fölfelé kéne mennem? Ha elcseszték, és leküldenek a pokolba, akkor megfojtom az összeset, ha egyszer sikerül vissza térnem. És mi van, ha nem? Mi van, ha örökké ott maradok? Most már kezdek kicsit félni. Megérkeztem. Huhh! Szerencsére ez nem az alvilág! Túl világos és szép ahhoz.
- Üdv, új lakó!- köszöntöttek. Nem láttam senki, így nem tudtam mire vélni a dolgot.
- Ki az?- rémüldöztem.
- Hát nem ismersz meg, Gyermekem?
- De. Bocsánat.
- Nem kell bocsánatot kérned. Miért kerültél ide? Nem láttam, hogy meg fogsz halni.
- Nem haltam meg. Segítséget kéne. Az alvilág megtámadta a Földön élő lényeket. Túl sokan vannak...kérem segítsenek!- kérleltem. Nem jött válasz. Vagy nem hallottak vagy gondolkodnak. Vártam egy kicsit. Hárman leszálltak mellém. Egy kopasz csuklyás baloldalt, egy hosszú hajú szakállas jobb szélen, és egy másik hosszú hajú szakáll nélkül. Meg is jött a válasz:
- Jól van. De van egy feltétel.- Hopsz. Erre nem számítottam.- Csatlakozz a csatába.
- Én csak egy halandó vagyok. Sec-perc alatt meghalnék ott!
- Nem sokáig leszel ember. Ezt a barátnőd is tudja. A harc előtt te is átváltozol.
- Mi?- csapásként ért. Megfagyott bennem a vér. Mi az, hogy átváltozom? Mivé?
- Jól hallottad! Át fogsz változni. Majd bátyád elmondja, hogy mivé. Most menj és közöld a jó hírt a barátaiddal.
Megint zuhantam. Átváltozol. Ez az egy szó lebegett az orrom előtt. Dave tudja. Akkor miért nem szólt, hogy vigyázzak? Visszatértem. Nem tudtam megszólalni félelmemben.
- Mi van? Nem segítenek?- rohant le Scott.
- De. Zoey...-mormoltam.- Miért nem szóltál, hogy át fogok változni? Most megfojtalak!- neki ugrottam. Fojtogatni akartam, de még időben megszólalt.
- Nem akartalak megijeszteni.
- De legalább túl lennék rajta nem gondolod? Hány óra van?- ki akarom kérdezni Dave-t is.
- Fél nyolc.- rángatott el Aaron Zoey mellől, mielőtt megölöm.
- Haza kell mennem. Sziasztok!
Megindultam az ajtó felé, miután hallottam, hogy mindnyájan visszaköszöntek. Kicaflattam és az ajtót erősen bevágtam magam után. Hallottam, amint Aaron mondja, hogy "Idegesnek tűnik, nem?". Jó vicc. És igen az vagyok. Ilyenkor ki ne lenne az? Otthon szétverem Dave fejét is! Úgy, ahogy Zoey-ét is akartam. Mi lesz velem ezután? Soha többé nem leszek normális és ez fog hiányozni a legjobban. Berúgtam az ajtót és ledőltem az szobámban lévő ágyra. Dave nem volt itthon. Biztos fél, hogy megtudtam. Hol szokott ilyen sokáig lenni?
Leültem mellé az ágyra.
- Mit álmodtál?
- Azt, hogy meghalt valaki. Nem láttam az arcát. Olyan volt mintha fölülről néztem volna őket.
- Kiket?
- Azt a csávót meg a gyilkosát, egy nőt. A gyilkos egy...nem tudom mi volt. Még nem láttam ilyet.
- Szerintem most gyere. Már 7 óra van. Amúgy tévedtél, ma iskola van. Gyere készülődj!
- Mi?? Ma iskola??
- Péntek van!
Tágra nyílt szemekkel nézett rám. Össze szedte magát. Berohant a szobámba felkapta a fésűmet és próbálta kibontani kócos, egyébként egyenes haját. Megfésültem én is.
- Most már mehetünk.
- A táskád?
- Minek az?-nevetett.
Elindultunk az iskolába a mindennapi útvonalamon. Bementünk első órára. Irodalom. Legszarabb óra. Minek jöttem be utolsó napra?
- Susie! Hogy-hogy megtisztelsz jelenléteddel??- Sophie. Legutálatosabb lány az iskolában. Utál engem is meg Zoey-t is. Hülye szőke.
- Gondoltam, ha már erre járok beugrok így utolsó nap.
- Értem. És az emós barátnődet is hoztad úgy látom.
Ezt kár volt. Zoey utálja, ha összekeverik egy emóssal. Bár tisztán látszik, hogy nem az. Ő darkos merőben különbözik az emótól.
- Már ezerszer elmondtam, hogy NEM vagyok emós!!- ordította a leghátsó padból.
Felállt és elindult Sophie felé. Belemarkolt a hajába és egy erős mozdulattal a falhoz csapta. Mindenki odarohant. Sophie jajgatva feltápászkodott. Kirohant a teremből gondolom az igazgatóhoz...Szuper.
Az igazgatói előtt várakozva azon gondolkodtam, hogy hogy kerültem én ide?? Nem is csináltam semmit. Zoey akarta szétverni Sophie fejét. Mivel engem is utál nekem is ide kellett jönnöm...
- Gyertek be.- szólt az igazgatónő parancsolón.- Gondolom tudjátok, miért vagytok itt.
- Őszintén szólva én nem tudom.- tényleg nem. Hozzá se értem.
- Ön még csak először van itt így eltekintek ettől a "kis" civakodástól. Viszont Miss Jonhson nem első alkalommal látogatja meg szerény személyemet.- de beképzelt.
- Susanne. Maga elmehet.
Kimentem a teremnyi szobából és leültem az előtte lévő székre, hogy megvárjam Zoey-t.
Kis idő múlva nagy ajtó csapkodással kijött.
- Mit mondott?
- Csak a szokásos duma, hogy többet ilyen ne legyen stb. Inkább gyerünk haza.
- De még nincs vége a tanításnak!- akaratom ellenére tiltakoztam. Tényleg menjünk haza! Jobb, mint itt lenni.
- Kit érdekel?
- Mindegy! Akkor gyerünk haza.
Nem tudom, miért de én is haza kívánkoztam. Nem akartam itt maradni. Sophie úgy is csak piszkált volna.
- Gyerünk a barlanghoz!- neki is megmutatták??
- Az veszélyes lehet!
- Miért?? Ránk nem támadnak, hisz csak sima emberek vagyunk!
Bólintottam. Végül is mi rossz sülhet el belőle? Igaza van. Nem bánthatnak.
Kimentünk az iskolából, mintha vége lenne a napnak, bementünk a közeli erdőbe. Egy lélek sem volt ott. Sem a démonok, sem semmilyen más földi, élő vagy nem élő lény.
- Mondtam, hogy nem lesz semmi baj! Vagy...hmm...valami...furcsát érzek...mintha...Itt vannak! Gyorsan! Bújjunk el!
- Mi? Miről beszélsz?
Elrángatott be az erdő mélyére, egy bokor mögött megbújtunk és csak vártunk.
- Miről beszélsz?- kérdeztem újra.
- A démonok. Láttam, hogy jönnek.
- Hogyan?- mi ő valami boszi? Hogy-hogy előre látja a dolgokat? Vagy csak látomásai vannak?
- Ezt nem lehet elmagyarázni.
- És te honnan ismered Scott-ot és Aaron-t?
- Már kicsi korunk óta ismerjük egymást. Amúgy te miért fogsz össze a farkasokkal, ha utálod őket?
- Én nem utálom őket! De nem is leszek benne a háborúban!
- Te benne leszel! Láttalak álmomba, hogy benne voltál!
- Mi? Te most...mi? Már te is valami természetfeletti izé vagy?
- Nem! Vagyis nem tudok róla. Nem volt a családomban semmi különös.
Kikukucskáltam a bokorból. Nem láttam senkit. Felálltam és elindultam Aaron-ék háza felé. Istenem! Én vagyok az egyetlen "normális" a barátaim körében? Szóval már én sem vagyok átlagos. Ilyen barátok mellett.
Bekopogtam a ház ajtaján. Természetesen Aaron nyitott ajtót mosolyogva. Scott biztos a barátnőjével van...vagy csak fél. Bementünk. Scott meg Agnes nyalták-falták egymást. Fújj! Azért szarul esik egy kicsit. Inkább hátat fordítottam nekik.
- Mi van nem bírod a csókokat?- kérdezte Aaron. De igen csak az övéket nem.
- Talán féltékeny vagy?- hallottam a fejemben.
- Nem.- gondoltam. Bár nem így éreztem.
- Gyertek fel!Beszélni akarok veletek. Hagyjuk a szerelmespárt.
- Miről?- kérdeztem a lépcsőn felmenve.
- A démonok kijelölték a csata időpontját. Két nap múlva talán mindnyájan meghalunk. Össze kell szednünk még az angyalokat is! Csak egy baj van! Csak ember beszélhet az angyalok vezetőjével, az Ezüst Angyallal.- mi ezüst angyal? Akkor miért nem már arany?
- Miért néztek rám?
- Csak te vagy ember.- mondta Zoey.
- Te mi vagy?
- Sámán. Láttam, amint anyám közli velem.- elég letörtnek tűnik.
- Mit tudnak a sámánok?
- Varázsolni, mint a boszik. Csak mi ilyen természetes dolgokat használunk, mint a villám meg ilyesmi.-jó! Fel kell mennem az angyalokhoz, hogy harcba hívjam őket, persze a mi oldalunkon.
- Te tudtad, hogy sámán vagy?
- Igen. Csak nem akartalak megijeszteni.
- Hogy jutok fel?
- Majd Agnes felvisz.
- Hogy?
- Megöl, így szellem leszel és rögtön az Isten elé mész, aki eldönti, hogy gonoszak vagy éppen jók lesztek. De neked beszélned kell vele a háborúról.
- Akkor miért nem Agnes beszél vele?
- Ő csak megöl...De vissza tud hozni, úgyhogy nincs semmi baj!
- Király! Akkor kezdjük!
Első díjam.^^
Köszönöm szépen Amy! :D Én nem akarok másokat terhelni azzal, hogy tovább küldöm, pedig lenne kinek!:) ;DÍme Amy Darkness oldija: http://damonaholdvampirja.blogspot.com/ Ha akartok nézettek be hozzá is!:P
- Susie!- már megint ki bolygatja meg az álmomat??
- Hagyj békén Dave! Holnap iskola!- nyögtem ismeretlen látogatómnak.
- Scott vagyok. Miről beszélsz? Már vége van a tanításnak.- vége? Hiszen még csak pár perce alszom. Vagy talán már pár órája?- Mit keresel itt?
- Mary kidobott és idejöttem. Dave pedig...Úristen! Dave!- mit tehetett vele Mary? Gyorsan felkaptam a pulcsimat és elfelejtve Scott-ot rohantam vissza oda, ahonnan nem rég jöttem el.
Rohantam, mint egy őrült. Nem néztem szét az úttesten és nem is a zebrán mentem át, mondjuk nem is szoktam. Kinyitottam az ajtót és szembe találtam magam Dave-el. Megöleltem. Ő viszont nem nagyon viszonozta. Próbált eltaszítani.
- Mi ütött beléd, Susie?
- Nem örülhetek annak, hogy találkozok a bátyámmal?
- Nem szoktál! Hol vannak a cuccaid?
- Jah, Mary nem mesélte? Kidobott.
- Tessék?
- Jól hallottad! Kidobott.
- És most hol laksz?
- Egy házban, az erdő közepén.
- Tessék?
- Nem mondom el még egyszer.
Kirohant az ajtón egyenesen Mary boltjához. Nem futott, csak gyors léptekkel száguldott a kis butik. Odaért. Úgy benyitott, hogy majdnem leszakadta a kis csengő, ami azt jelzi, ha a vásárló belép az üzletbe. Alig tudtam utol érni, de végül én is bementem.
- Miért dobtad ki Susie-t?- ordított rá a mostohánkra. Bár kicsit megszeppent, más érzelem nem repül át fehér bőrű arcán.
- Mert ránk akarja hozni a vámpír barátait.- épp akkor jött be Scott, amikor Mary kimondta azt a szót, hogy vámpír.
- Nincsenek is vámpír barátai.
- De! Ő is az.
- Miből gondolod?
- Látszik az emberen, ha vámpír. Érezni a szagukon. Engem pedig különleges szaglással áldott meg az ég.- Scott már át is változott. Tett egy lépést Mary felé ekkor, Mary a fejéhez emelte a puska csövét, amit a pult alatt tartott.- Ne gyere közelebb, te gyilkos! Ezüst golyókkal töltöttem meg ezt a fegyvert. Semmi esélyed!- kilőtte a sörétet.
- Scott!- ordítottam rémülten.- Ne!
Szerencsére a golyók 10 centire megálltak Scott orra előtt. Észre sem vettem, hogy fehér lett a szeme. Elmosolyodott. Felugrott a pultra, leguggolt Mary-hez, ő viszont nem tűnt ijedtnek. Éles szemfogával egy kis szúrást ejtet vékony bőrű nyakán. Egy kis vér rá spriccelt az arcára, így már nem tudta megállni, hogy ne tépjen ki egy darabot áldozatából. Mary eldőlt, mint egy fadarab. Scott már egész feje véres volt.
- Húzd le a rolót, Susie.- parancsolt rám Dave. Még mindig tátott szájjal bámult. Nem láthatott többet, mint a véres falat és árukat. Elhúztam a függönyt és kiraktam a zárva táblát.
- El kell tüntetnünk!- emelte fel Mary élettelen testét Scott. Úgy látszik tényleg egy gyilkos, de nem ok nélkül tette. Most hol fogunk lakni?- Vigyük az erdőbe!
- Hogy tudnánk bevinni, anélkül, hogy ne vennék észre?
- Majd megoldom. Valahogy. Úgy sem sokan járkálnak az utcán.
Kikukucskáltam egy résen. Tényleg nem volt az utcán senki. Scott kisuhant az ajtón úgy, ahogy a vámpírok szoktak. Nem láttam sehol. Miért is aggódtam, hogy nem sikerül kivinnünk az erdőbe?? Ledobta a testét és már vissza is jött.
- Gyertek! Úgy látszik nálunk kell laknotok...vagy maradjatok Mary házában, így nem keltetek akkora feltűnést.- a nap már az utolsó órában volt fent. Ez azt jelenti, hogy...nem soká itt vannak a démonok!! A vámpírok sem sokáig lesznek emberek. Sietnünk kell!-Én...mentem.- nézett a narancssárga égre Scott.
- Nekünk is menni kéne, nem?- húzott a házunk felé Dave.
Egyedül kell laknunk. Miből fogunk megélni? Munkát kell szereznünk. Ez ebben a városban lehetetlen. Alig van pár munkahely, még az ittenieknek sincs állásuk.
Az égre néztem, amint tartottunk a lemenő nap felé. Az egyik utca sarkához értünk. Egy hangos fütyülés rázta meg a városka nyugalmát. Aaron fordult velünk szembe.
- Aaron!
- Susie.- gúnyolódott azon, hogy meglepődtem.
- Nem vagy vicces!- gondoltam.
- Dehogy nem, cica!
- Ki szólt hozzád?- bámult rá Dave. Ő nem is tudja.
- Ja, hát a tesókád. Nem is mesélt rólam?
- Nem.
- Pedig érdemes lenne. Amúgy senki sem beszél rólam??
- Minek kürtölnénk világgá, hogy Aaron Williams létezik? Vagy, hogy egy cseppet sem vicces.- nevettem.
- Mert ez mindenki számára fontos információ. Húú...mióta beszélek, úgy mint Scott?? Ez borzalmas!- megrázta a fejét, majd elmosolyodott.- Itt vannak.- ezt mosolyogva kell mondani.
- Akkor miért vagy még mindig itt? Menj! Rejtőzködj el!
- Én nem félek tőlük! Nem vagyok olyan puhány, mint az öcsém. Nem csak hetente eszek normális kaját.
- Ti miről beszéltek?- vágott közbe a társalgásunkba Dave.- Kik vannak itt?
- A nagyanyámék. Velem jönnél Susie?
- Persze! Dave! Otthon találkozunk!
- Vigyázz magadra!- köszönt Dave, majd vállára kapta a pulcsiját és elindult hazafelé.
- Mit akarsz mutatni??
- Nem én, hanem Scott.
Az ölébe vett és villám sebesen bevitt az erdőbe, a kis házukhoz. A verandán ott ült Scott, és...ki az a lány??
Hajnali háromkor arra ébredtem, hogy valaki bökdösi a vállam. Mary volt az.
- Susie! Mit keresel itt kint?
- Hát hazajöttem és nem találtam itthon senkit, aggódni kezdtem és elaludtam a kanapén.- a kis sztorim nem teljesen igaz. Nem aggódtam, hanem csak elfeküdtem itt.- Hol voltál?- kérdeztem félálomban.
- Az nem érdekes, de te hol voltál egész este?
- Majd ha te elmondod, akkor én is.
- Nem mondhatom el!
- Akkor én sem. Sajnálom.
- Megígéred, hogy nem mondod el senkinek?
- Igen.
- Vámpír...vadászaton voltam...az egyik barátnőmmel. De legálisan. Mi vagyunk a helyi vámpírvadászok.- kezdte.- Mindenki tudja, hogy a közeli erdőben emberfeletti dolgok vannak. Ezért nem is értette senki, hogy miért pont ide kellett jönnötök.
- Jó szórakozás.- ekkor eszembe jutott Scott és Aaron.- És találtatok valamit?
- Csak egy férfi holttestét az erdőben.- őt Scott ölte meg.
- Ő nem egy ember volt.- nem akartam kimondani,de gondolkodás közben kicsúszott a számon. Most meg kell, hogy magyarázzam ezt az egészet!
- Miről beszélsz? Az a férfi ember volt. Egy harapás volt a nyakán.
- Nem ember volt. Ott voltam, amikor megölték.
- Akkor mi?
- Farkasember. Ne kérdezd. Onnan tudom, hogy rám mordult. Farkasként. Aztán meg ott volt meghalva. Emberként.- már kezdem eltanulni Aaron-tól a gondolatolvasást.
- Akkor tudod, hogy hol találhatunk vámpírokat?
- Nem fogom elmondani.
- Miattad fog meghalni egy csomó ember nem miattam.- nem is tudtam, hogy Mary ilyen is tud lenni. Általában kedves, szeretetreméltó embernek mutatja magát, most meg egy gonosz boszorka.
- Nem érdekel! Akkor sem árulom be őket!
- Ááá...szóval többen vannak!- ezt megint sikerült megoldanom...Most már inkább nem mondok semmit. A végén még valaki mást is bajba juttatok.- Hol van a bátyád? Tudom, hogy nincs itthon.
- Dave? Nem tudom.
- Akkor inkább indulj el megkeresni. A holmijaiddal együtt.
- Kiakarsz dobni??
- Nincs már rád szükségem. Csak a testvéredre.
Berohantam a szobámba. Összeszedtem az összes ruhámat és más dolgaimat. A bőröndbe alig fért a sok cuccom, de végül sikerült összezárnom. Kirúgtam az ajtó, egy dühös pillantást vetettem Mary-re és elindultam valahová. Nem tudtam pontosan, hogy hova, de határozottan végig sétáltam az utcán, be az erdőbe. Most már tudom, merre tartok. Scott-ék elhagyatott házához. Egyszerűen nem fért a fejembe, hogy hogy változott meg Mary ilyen gyorsan. Nem ilyennek ismertem meg! Hogy értette azt, hogy már nincs rám szüksége? Dave-re viszont még van. Mire készül, amihez szükséges a bátyám is? Őt is vadásszá akarja előléptetni? Vagy csak spontán áldozatként van rá szüksége?? Azt viszont nem fogom hagyni! Inkább lennék én a préda a vámpírok számára, mint ő! Bár Aaron-on és Scott-on kívül nem tudok más lényekről ebben a városban! Bár az éjszaka teli van mindenféle gonosszal. Így ki tudja, hogy mik rejtőznek a bokrok árnyékában. Ezért nem kéne egyedül mászkálnom naplemente után. Végre a házhoz értem. Majd megőrültem, hogy találjam megint itt Aaron-t és legalább ne legyek egyedül. Sajnos tévedtem. Nem volt senki a házban. Felmentem az emeletre, benéztem minden egyes szobába, míg nem találtam egyet, amelyikben ágy is van. Ledobtam a táskám a földre és bebújtam az ágyba. Reggel iskola és ideje lenne már menni.
Ahogy egyre közeledtünk Scott és az ismeretlen lány felé, volt időm szemügyre venni. Szőke volt, akárcsak Scott, a szeme barna volt, nagyon sötét barna. Talán testvérek. Mondjuk nem hiszem, hogy a húgával kézen fogva üldögélne. Miért is hittem, hogy van egy szemernyi esélyem is Scott-nál?? De akkor miért volt velem annyira kedves?? A többi fiú az osztályban még a nevemet se tudja. Ahogy Zoey-ét sem.
- Sziasztok.- köszöntek egyszerre.
- Sziasztok.- köszöntem vissza, de csak udvariasságból.
- Susie! Bemutatom a barátnőmet, Agnes-t.- egy szemrehányó pillantást vetettem rá, majd kezet fogtunk, és ennyi volt a nagy megismerkedés.- Gondolom tudod miért hívtalak ide.
- Azért, hogy bemutasd a barátnődet?
- Nem!! Hogy megmutassam őket.
- Kiket?- értetlenkedtem.
- Hát a démonokat. Na gyere.
Megfogta a kezem, és húzott egyre beljebb az erdőbe. Gyors léptekkel ment, látszott, hogy már ismeri az erdőt. Én csak bukdácsoltam mögötte. Egy gyönyörű fás helyre érkeztünk. Egy barlang volt a közepén. Jól bele illett a tájba, hisz bokrok és fák koszorújában virított.
- Íme a pokolkapuja.
Pár perc múlva démonok seregei jöttek fel az alvilágból. Kívülről átlag embereknek tűntek, de ha jobban megnéztük őket látszott, hogy nem mindennapiak. Nekik nem vörös volt a szemük, mint a vámpíroknak, hanem sárga, piros erekkel hálózva. Elég piszkosak is voltak. Scott-tal csak néztünk, milyen sokan jönnek. Egy mégis kitűnt a sok közül. "Lovon" ült, ha azt az óriási kutyát lónak lehet nevezni. Tiszta volt. Rövid gesztenyebarna haja is ápoltnak tűnt.
- Ott a démonok vezetője. Doyle...valami. Tőle jobb ha félsz! Akármilyen rendezettnek, és rendesnek tűnik ő a legveszedelmesebb mind közül. Most már gyerünk, mielőtt észre vesznek.
Átvágtunk a bozóton, és bementünk a házba.
- Tudnod kell valamit erről a házról. 100 százalékig véd mindenféle erőtől. -a következőt már csak odasúgta.- Aaron előző barátnője, aki boszorkány volt, ő rakta rá ezt a védő falat a házra. Utána rossz vége lett, ugyanis Aaron...- ijedten néztem Scott-ra.- Nyugi téged nem bántana.
- Még jó!
Megfordult majd oda lépett Aaron-hoz.
- Közölnünk kell a Sötét Renddel a démonok érkezését!
- Mi az a Sötét Rend??- álltam be kettejük közé.
- Egy csomó vénember olcsó maskarákba öltözve.- tette ízléstelen megjegyzését Aaron.
- Ööömm...hát...Ők a vezetőink. Minden misztikus lény vezetője, aki a Földön él. Úgy mint a Mennyországban Isten az angyalok vezetője. Az pokolban, pedig Hadész a nagyfőnök. Nem tudom, hogy ki az emberek vezetője, szóval erről nem tudok mit mondani. Azt, hogy jönnek a démonok egy háborúnak is lehet tekinteni. Háború az alvilág és a földiek között.
- Az embereknek nincs vezetőjük. Mármint csak az országoknak. Hol van ez a Sötét Rend?
- Párizsban. Nem tudhatom, hisz én sosem voltam ember.
- Az messze van! Hogy fogtok odaérni?
- Aaron és Agnes már elindultak. Szerintem már oda is értek.
- De hogyan??
- Hahó! Agnes egy boszorkány!
Kopogtak az ajtón.
- Ki az?- szólt Scott, majd átváltozott. Szeme vörös lett, szeme körül feketévé változott fehér bőre. Kinyitotta az ajtót. Három vérszomjas farkas meredt rá. Nekik akart ugrani, de a farkasok még időben átváltoztak.
- Békével jöttünk!- szólt a tetkós.- Össze kell fognunk, hogy túléljük ezt a hónapot.
Scott újra kék szemű lett.
- A nevem Seth. A farkas klán vezetője. Ő itt Dan.- mutatott a mellette álló hosszú, szőke hajú srácra.- Ő pedig Barney.- ő barna hajú volt, talán a leghelyesebb hármuk közül.- Szeretnénk szövetséget kötni veled és a testvéreddel.
- Rendben! De csak erre a hónapra!
Bólintott.
- Ki ez a lány? Dan nem látta, hogy itt van.
- Ő az egyik barátom.
- De hiszen ő ember.
- Tudom. Bízhattok benne!
- Üdvözöllek, Susie!- nyújtotta felém izmos karját.
Honnan tudja a nevem?
- Nyugalom! Dan mondta. Előrelátó. Tudta, hogy mondani fogod a neved.
- Jönnek! Egy vámpír, egy boszi és egy lány.- szólt oda Dan Seth-nek.
- Ők velünk vannak.
- Mond nekik a szövetséget! Mi elmegyünk.
Farkassá változtak és eltűntek a sűrű bokrokban. Két perccel később megjelent Aaron, Agnes és Zoey. Zoey?? Hogy kerül ő ide?
- Hogy kerülsz ide, Zoey?
- Úgy, ahogy te.- gorombáskodott. Ezt már megszoktam Zoey-tól, hisz mindig ilyen.
- Itt voltak a kóbor kutyák. Szövetségbe léptünk. De csak addig, amíg itt vannak a démonok.- mondta Scott az érkezőknek.
- Mi? Szövetség?? Én nem szövetkezek állatokkal!
- Fogd be Aaron! Kell az együtt működés! Szükségünk van a segítségre, hogy sikerüljön legyőzni őket!
- Susie! Aludhatnék ma este nálatok? Holnap nincs iskola.- nézett rám Zoey. Próbált kiskutya szemekkel nézni, ami természetesen nem jött össze neki.
- Persze. Van hely!
- Akkor gyerünk! Már késő van!
- Haza viszlek titeket!- kapott fel Aaron.- Zoey gyere a hátamra.
Rámászott a hátára és már száguldottunk is. Be kellett csuknom a szemem, hogy ne fújja ki a szél. Könnyező szemmel támolyogtam az ajtóig, miután lerakott.
- Kösz, Aaron!- biccentett.- Gyere Zoey. Megmutatom a szobádat.
Bementünk a házba. Felkapcsoltam a villanyt és látom, hogy Dave ott fekszik a földön. Jól sikerült rám ijesztenie, de mikor felkapcsoltam a villanyt, abban a pillanatban felpattant.
- Csak elaludtam.
- Zoey itt alszik nálunk ma este.
- Oké. Jóéjt!
- Jóéjt!
Mary szobájába vittem Zoey-t. Ledőlt az ágyra. Átmentem a szemközti szobába, ami az enyém volt. Befészkeltem magam a paplanomba. Nem gondoltam semmire, csak lehunytam a szemem. Aludtam, mint a bunda...Egészen egy addig, amíg meg nem hallottam Zoey sikolyát. Átrohantam hozzá, de nem láttam senkit. Zoey ott feszengett az ágyban hangos sikolyokat hallatva.
- Zoey!- megbökdöstem a vállát. Abba hagyta a sikítás és a rángatózást is. Nem ébred fel.- Zoey.- szóltam még egyszer. Felhorkant.
- Borzasztó álmom volt!- zihálta.
