14.fejezet - Ütött az óra

Egy nagy fény szűrődött át a fák lombjain. Furcsa zene szólt valahol. Ilyen...nem is tudom...mennyei. Megérkeztek. Egy hatalmas ezüst színű madár szállt le elém. Vagyis csak azt hittem, hogy madár. Rám nézett. Szeme barna volt, haja szintén. Ezüst színű volt a páncélja, míg a többieknek fekete, ahogy a szárnyuk is.
A hiedelmekkel ellentétben az angyaloknak nem fehér szárnyaik voltak, hanem fekete. Páncél volt rajtuk, de mindössze 6-an voltak. Csak? A démonok több százan vannak ezek meg csak hatan jönnek??
- Ne aggódj! Hisz ők halhatatlanok. Minek jönnének többen?- biztatott Aaron hangja a fejemben.
Próbáltam belenyugodni, de nem ment. Hat angyal, egy sereg vámpír és egy falka vérfarkas szembeszáll a végzettel. Ja, és én. Mint egyedüli lidérc...Nem annyira rossz, mint amilyennek látszik...Na, jó de. Sokkal rosszabb annál.
A helyi templom harangja hangosan zajongni kezdett. Ütött az óránk.
- Ne légy már ennyire pesszimista!- hallottam megint a hangot.
- Sohasem harcoltam még. Vagyis így igazából.
- Én már igen.
Hallgattunk egy ideig. Egy hangos kiáltás törte meg a csendet.
- Itt egy!
Mindenki oda rohant. De minek?? Nem tudja egy megölni?
- Legyünk már túl rajta.- furakodtam át a tömegen.
- Ne! Maradj mögöttem.- lökött hátrébb Aaron. Megtudom magam védeni attól, hogy lány vagyok.
Egyetlen egy démon állt ott harcra készen. Az egyik farkas letépte a fejét és hamuvá égett. Ekkor egy csomó démon tört ki a barlang szájából.
Elfutottam, mint egy gyáva nyuszi. Nem tudtam mit kezdeni a helyzettel. Mi van velem? Nem futnom kéne, hanem harcolni. Visszafordultam, megláttam azt a sok démont és arra gondoltam: egyszer élünk.
Bevetettem magam a tömegbe. Ütöttem csaptam mindenkit, de próbáltam ügyelni rá, hogy ne velem legyen az illető. Ez sikerült is. Már minden tiszta por volt előttem szóval nem láttam semmit. Mintha köd ült volna erre a kis erdőrészre.
Mire eloszlott a porfelhő egy csomó holttest hevert a földön. Csak bámultam őket hátha rájövök, hogy kik voltak. Egyiket sem ismertem.
Még mindig nagyban folyt a harc mikorra rájöttem: nekem kéne irányítani őket. Így rá is szóltam Aaron-ra. Ki másra kellett volna rászólni??
- Aaron! Nem játszani kell az ellenséggel, hanem megölni!
- Okés, főnök.- vigyorgott.
Visszafordultam. Az ezüst szárnyú angyal állt előttem.
- A nevem Sean. Én vagyok az őrangyalod.- meredten bámultam rá.- Látom már nálad van a kard.- megfogta a kardom és elkapta a kezét. A kezén egy vörös folt volt ott, ahol hozzáért.
- Mi történt?
- Ez van, ha rosszat érez a kard.
- Rosszat érez?
- Biztos azt hiszi, hogy el akartam lopni.
- A kard?
- Igen. Most te vagy a kard gazdája, így más nem nyúlhat hozzá, amíg meg nem halsz. Igaz ez a tárgy vonz minden gonoszt. Még nem tudjuk miért.
Elugrott mellettem egy démon.
- Folytasd a küzdelmet.
Bólintottam, majd lekaszaboltam egyet azzal a nehéz karddal. Esküszöm mire ennek vége lesz -már ha túl élem- izomlázam lesz.
Elporladt egy démon előttem és megláttam Aaron-t. Szokásához híven játszadozott: letörte vagy a kezét vagy a lábát a démonoknak.
Éppen az egyiknek szakította ki a lábát, amikor a pasi kezében megcsillant egy tőr. Ezüstből volt. Szóltam volna, de már késő volt. Lélegzete elakadt és a porba hullt. A démon letörölte a vért a késről és tovább vonszolta félig törött lábát. Tátott szájjal bámultam az egész műveletet, majd odarohantam a kővé dermedt Aaron-hoz. A bőre a szokottnál is hidegebb volt. Teste, mint egy márványszobor. Meghalt. Arcomon sós víz folyt végig.
Nem hittem volna, hogy egyszer sajnálni fogom vagy egyáltalán sírok miatta. Éreztem iránta valamit, ez tény. Nehéz kimondanom...de szerettem őt. Vonzódtam hozzá úgy, ahogy egy lidérc vonzódhat egy vámpírhoz. De most már mindegy.
- Ne féltsd őt, egy jobb helyre került.- veregetett vállon az "őrangyalom".
- Mi az, hogy jobb helyre került?- nyögtem könnyektől küszködve.
- Majd meglátod, hogy jobb így neki.
De nekem nem...de ez egy cseppet sem érdekel senkit úgy látom.
- Ne szomorkodj! Majd ha eljön az ideje láthatjátok egymást.
- Arra célzol, hogy megfogok halni?
Elmosolyodott, majd megint megszólalt az az idegesítő zene.
- Megjött az erősítés.- szólt Sean.
A fény előtt csak árnyékot láttam. Minek ide erősítés, hisz mindjárt vége az egésznek?
- Remélem tetszeni fog!

Sorry...:S

Sajna nem soká suli...:S És hát nem tudom mit kezdjek ezzel a történettel.:S
Töröljem vagy inkább tartsak egy kis szünetet? Nem tudom. Szerintem az utóbbi lesz.
De azért próbálok töriket hozni.:) Nem soká a kövi is kész csak nincs kedvem, hogy megírjam.xD :S
Sorry tényleg.:S

13.fejezet - Ezüst kard

Eljött hát a nagy nap. Nem mintha örültem volna neki neki de tisztára akartam mosni a fajtám hírnévét. Ne higgye mindenki, hogy egy szörnyű vadállat vagyok. Próbálom magamból kihozni a maximumot. Nem szeretek öldökölni, de ma éjjel muszáj lesz.
Csengettek. Ki lehet az ilyenkor? Egész éjszaka nem aludtam, szóval rám fért volna egy kis pihenés. Kinyitottam az ajtót. Ki más lett volna, mint...Aaron.
- Susie! Segíts!- elég feldúltnak tűnik.- Scott-ot és Agnes-t elrabolták! Nem tudtam megmenteni őket.- remegő hangjából ítélve igazat mond.
- Tessék?-kérdeztem vissza, mint egy idióta.
- Jól hallottad! Te vagy az utolsó reményük!
Már az ő sorsuk is az én kezemben van?
- Miért pont én?- kérdeztem önsajnálatba merülve.
- Mert téged keresnek a démonok...
- Felakarsz áldozni?- vágtam közbe.
- Nem! Hagyod, hogy végig mondjam? Na...szóval azért keresnek téged, mert te vagy az egyetlen, aki veszélyes lehet rájuk nézve. Az elmúlt években csak felmérték a "haderőnket", de most már a világot akarják. Sokkal többen vannak és sokkal veszedelmesebbek. Hallottál már a lidércek vezetőjéről?
- Miről? Soha.
- Akkor jól figyelj rám. A lidércek vezetője a Holdőr. Mivel most te vagy az egyetlen árny...
- Mi az az árny?
- A lidércek. Csak máshogy mondtam. Amúgy végig mondhatom?- bólintottam.- Köszönöm. Végre. Hol is tartottam? Ja! Szóval mivel te vagy az egyetlen, így csak neked van rá lehetőséged, hogy megszerezd a Holdfénykardot. Mielőtt közbe vágnál az ostoba kérdéseiddel, elmondanám hogy a Holdfénykard egy egyszerű kard. Csak éppen ügyesebb leszel tőle. Bármit megtudsz majd ölni. Az angyaloktól kezdve vámpírokig mindent.
- Az angyalokat is?- kérdeztem ámuldozva. Hisz ők halhatatlanok!
- Ha ez a kezedbe lesz már ők is halandók lesznek. Persze csak nálad.
- És hol van ez a kard?
- Egy házban New York közelében. Odavezetlek de neked kell bemenned.
- Oké.
- Kövess.
Utána mentem. Már majdnem arra gondoltam, hogy milyen aranyos, de még időben lefékeztem magam. Ha meghallaná... Sóhajtottam.
Gyorsan haladtunk. Már majdnem New York-ban voltunk. Aaron lelassított és meg is pillantottam egy borzasztó ronda, lerombolt házat. Ebben?
- A pincében van.
Hogy fogok én eljutni a pincéig, ha már akkor rám omlik, amikor belépek? Reménytelen. Hátranéztem, Aaron rámutatott a házra. Nem volt más választásom, megembereltem magam és beléptem az ajtón. Vártam, hogy rám esik valami, szerencsére ez nem történt meg. Beljebb mentem egy lejáratot keresve. Az egyik folyosó végén meg is találtam. Lementem. Teli volt minden pókhálóval és dobozokkal. Biztos benne van az egyikben. Aaronnak viszont nem volt annyi esze, hogy elmondja pontosan, hogy hol van.
Felforgattam az összes dobozt. Természetesen a legalsó dobozban találtam egy régi, rozsdás pengét. Nincs ebben semmi különleges. Ezért szenvedtem ennyit??
Kivittem a ház elé. Azt hittem fejbe vágom vele Aaron-t, de amint kiértem a fénybe a kard ezüsté vált. Súlya a duplája lett az eddiginek. Ijedtemben el is dobtam. Amikor kiesett a kezemből újra régi lett.
- Csak a Holdőr kezében lesz ezüst.
Felemeltem a sárból. A nap sugarai visszatükröződtek rajta. Gyönyörű volt.
Ezzel meglehet ölni az angyalokat? Hiszen ez csak ezüst. Csak a farkasokat és a vámpírokat lehetne megölni vele. Vagy mégsem?
Ránéztem Aaron-ra. A szám beszédre nyílt volna, de megelőzött.
- Nem csak minket és a kutyákat lehet ezzel kinyírni. Ez a kard vakító fényt áraszt a sötétben. Persze csak a Hold hatására. Gyere soká lesz még éjfél, de helyre kell rakni a csapatokat. Te leszel a vezérük.- mindig engem találnak meg?- Gyere!- ismételte.
Felkapott az ölébe, mintha nem tudnék én is gyorsan futni. Azért jó volt. Erősen a nyakába kapaszkodtam, hogy véletlenül se essek ki a karjaiból. Bár nem csak e miatt...
Visszaértünk az erdőbe már várt ránk vámpírok és vérfarkasok sokasága.
- Az angyalok is nem soká megérkeznek. Készülj!- fordult hozzám Aaron.

12.fejezet - Éjszakai gyilkos

Kiugrottam az ablakon áttörve az üveget. Már nem bírtam magammal. Ölni akartam, még mielőtt rátámadok egy ártatlan emberre. Gyors voltam. Szuper! Berohantam az erdőbe. Felugrottam egy fára és onnan nézelődtem. A szemem nagyon éles volt. Úgy láttam éjszaka, mintha nappal lett volna. Rezdülést hallottam kb. 25 méterre tőlem. Megfordultam. Egy ember jött ki a bokorból feltartott kézzel.
- Béke! Békével jöttem!- kiáltozta. Fiatalnak tűnt. Úgy 14 éves lehetett.- Seth küldött. Kérlek bújj elő! Tudom, hogy itt vagy!
Leugrottam a fáról, odamentem elé. Mikor meglátott megijedt. Mélyet sóhajtott és folytatta.
- Seth küldött...hogy...szükségünk lenne...egy kis segítségre. A démonok lerohanták a falkánkat.
- Hol?
- Kövess!
Átváltozott. Bundája hófehér, szeme kék.
- Te valami különleges kutyuska vagy?- kérdeztem futás közben.
Szúrós pillantást vetett rám, majd bólintott.
- Mit tudsz?
Megint rám nézett. Sassá változott. Ezt meg hogy csinálta? Ez csalás!
Jobbak a képességei!
Egy farmhoz érkeztünk sok-sok házzal az udvarán. Nem volt idő nézelődni. Valakit kidobtak az ablakon. Ahogy földet ért felgyulladt és hamuvá égett.
- Itt az egyik démon.- nevette a fiú.
Berúgtam az ajtót és megláttam a harcmezőt. Minden tekintet rám szegeződött.
- Ott a lány! Öljétek meg!- mutatott rám a démon.
Beparáztam. Visszafutottam az erdőbe. Ha ezek elkapnak nekem végem! El kell bújnom.
Csak futkároztam az egyik fától a másikig. Hová bújhatnék ilyen túlerővel szemben? Ekkor kattant az agyam: Aaron-ék háza. Felmásztam az egyik magas fára és onnan kerestem a kis épületet. Nem láttam sehol. Úristen, eltévedtem! Semmi pánik! Ha harc, hát legyen harc! Nem szarok be holmi kis démonkáktól! De miért engem keresnek? Ezt inkább később vitatom meg valaki mással.
Lemásztam ugyanúgy, mint ahogyan felmentem és máris meghallottam az egyik hangját.
- Elvesztettük! A Nagyúr nem fog neki örülni!
Vadásznak rám, mint egy nyúlra! De még mindig élt bennem a vérszomj. Vagy egy ilyet nyírok ki vagy egy ártatlan embert. Elkezdtem feléjük sétálni, hátha jut nekem egy fiatal, vagy egy sérült. Ki is néztem magamnak az egyik kék kabátost. Halkan mögé osontam, befogtam a száját és behúztam egy bokor alá. Amikor meglátott erősen tiltakozni kezdett. Már nem bírtam tartani, így reflexből kitörtem a nyakát. Huhh...ez durva volt. Ő is elporladt, mint az akit kidobtak a házból. Íme Susie Taylor első áldozata, de úgy érzem nem az utolsó. Ráadásul a Farkasfalka szeme láttára. Ez ciki.
- Jó éjt, srácok.- próbáltam terelni a témát. Több kevesebb sikerrel.
- Jó éjt.- szólt vissza az egyik. Úgy hallottam Seth. Most inkább haza megyek...és alszok.

11. fejezet - A változás

Reggel...vagyis délben (ugyanis akkor szoktam kelni) lementem a konyhába, hogy bekapjak valamit. Remélem találkozok Deve-vel és kifaggathatom a tegnapi napról. Szerencsém van, most jött haza.
- Szia!
- Jó reggelt!- gúnyolódott.
- Nagyon vicces! Én most komolyabb dologról szeretnék veled beszélni. Miért nem mondtad?
- Tudsz róla?
- Igen. Mivé fogok átváltozni és mikor?
- Majd meglátod és ma. Tágra nyitottam kék szemeim. Mi? Még ma? Mivé? Annyi kérdésem van. Nem akarom meglátni. Inkább mondja el most!
- Mond el, hogy mivé fogok változni.- parancsoltam rá.
- Biztos, hogy akarod tudni?
- Biztos.- miután meghaltam, majd visszatértem és megtudtam, hogy minden meg fog változni, így már nincsenek kétségeim.
- Nem tudom elmondani. Majd meglátod. És ne engem hibáztass a hibás gének miatt, hanem anyát! Nő ágon öröklődik.
- Vámpír leszek? Vagy farkas? Mi leszek? Mond el!
- Nem, nem és nem!- Ez nem válasz a kérdésemre! Inkább hagyom és elmegyek sétálni.
Nem megyek Aaron-ékhoz. Nem vagyok kíváncsi sem Aaron hülyeségeire, sem a szerelmespárra. Most egyedül leszek. Úgyis megtudom védeni magam, ha már valami természet feletti lény vagyok. Igaz még nem változtam át, így nem tudok tenni semmi különlegeset. Megint hangos fütyülés csapta meg a fülem. Ez csak Aaron lehet.
- Áhh...Susie! Örülök, hogy végre látlak! Meg tudtam már, hogy mi lesz belőled?
- Aaron. Én viszont nem nagyon. Nem. Dave nem mondta el.
- Lidérc.
- Mi? Mi van a lidérccel?
- Az leszel.- na, ne nevettess! A lidérceket már 150 éve irtják! Egy sem maradt mostanra. Olvastam a neten.
- Ne is álmodj lidércke! Te vagy az utolsó!- oldalra biccentette a fejét és kis kutya szemekkel bámult rám.- Én is kinyírnálak, ha nem segítenél a harcba.
- Miért irtják őket? Vagyis minket?
- Mert ti a világon minden ellen vagytok. Nem akartok mást a világra, mit magatokat. Szerinted miért haltak meg a szüleid?
- És mi van ha én nem ilyen vagyok?
- Akkor tovább élsz.
Remek. Életem hátra lévő részét azzal töltöm, hogy bujkálok. Mindenki meg akar ölni. Nem vagyok hatalomra vágyó. Nem akarom uralni a világot a fajtámmal együtt.
- Mit tudnak a lidércek?
- Eltűnni, ölni, ölni, ölni. Ja, meg jól hallanak, jól látnak a sötétben, gyorsak és elég nehezen halnak meg. Erősebbek, mint a vámpírok, de könnyebb megölni őket.- Wow! Jó erős leszel, kislány! Nem is hangzik olyan rosszul.
- Most mondtad, hogy nehéz őket megölni.
- A vámpírokhoz képest könnyű. A farkasokhoz képest nehéz. Érted?
- Hogy ne érteném?
- Gondoltam elég nehéz a felfogásod. Sokáig beszélgettünk mindenféle fölösleges dolgokról. A 80-as évekről, az áldozatairól stb.
- Ideje haza menned! Nem soká fel kel a hold és akkor minden más lesz!
- Most már nem izgulok miatta. Köszönöm, hogy elmondtad! Szia!
- Szia!
Valami furát éreztem a gyomromban. De nem akartam erre gondolni, hisz úgy is meg hallaná. Sosem láttam még ilyen aranyosnak és kedvesnek sem. Őszintén, mióta ismerem nem láttam még senkivel rendesnek. Csak velem. Úgy érzem különleges a kapcsolatunk.

Hazamentem, egyenesen a szobám felé vettem az irányt. Az ablakhoz léptem és vártam a holdkeltét. Már majdnem teljesen az ég tetején volt így beálltam a szekrényem mellett lévő tükör elé és néztem magam. Éles fájdalom hasított a fejembe. nagyon fájt. Összeestem. Mire elmúlt a fájás és feltudtam kelni a szemem egészen fekete lett. Ez ijesztő! Mi lettem én? Lidérc... Bőröm fehér volt, szürkésfehér, mint egy vámpíré, de nem vagyok az! Mintha karmaim nőttek volna. Még sohasem láttam ilyet! Olvasni se olvastam róla! Kirohantam a szobából. A hallásom is tökéletes. Hallottam, amint Dave hazajön a buliból...hót részegen. Egy fura érzés járta át a testem. Éhes lettem. Mintha vérszomjam lenne. Egyetlen szó lebegett a szemem előtt: ölni.

10.fejezet - Mi lesz velem?

- Na, hol akarsz kinyírni?
- Miért vagy ennyire biztos a dolgodban?- kérdezte kis ijedséggel a hangjában Zoey.
- Mindig is ki akartam próbálni a halált.- nevettem.
Lementünk a földszintre a szerelmespárhoz. Nem mintha féltékeny lennék, de zavar. Nem tudom, miért.
- Agnes, elvállalta.
- Akkor kezdhetjük?
- Mehet.- vágtam rá. Nem érzek különösebben félelmet.- De...ugye nem fog fájni?
- Persze, hogy nem. Készen állsz?
- Aha. Akkor megyek a mennybe és szólok nekik, hogy segítsenek, mert jönnek a rémek és nem vagyunk elegen. Ezt kell mondanom?
- Jó lesz. Akkor kezdjük.
Elmormolt valami varázsigét és elkezdtem zuhanni. Olyan volt, mintha valaki letolt volna a mélybe. Héj! Nem fölfelé kéne mennem? Ha elcseszték, és leküldenek a pokolba, akkor megfojtom az összeset, ha egyszer sikerül vissza térnem. És mi van, ha nem? Mi van, ha örökké ott maradok? Most már kezdek kicsit félni. Megérkeztem. Huhh! Szerencsére ez nem az alvilág! Túl világos és szép ahhoz.
- Üdv, új lakó!- köszöntöttek. Nem láttam senki, így nem tudtam mire vélni a dolgot.
- Ki az?- rémüldöztem.
- Hát nem ismersz meg, Gyermekem?
- De. Bocsánat.
- Nem kell bocsánatot kérned. Miért kerültél ide? Nem láttam, hogy meg fogsz halni.
- Nem haltam meg. Segítséget kéne. Az alvilág megtámadta a Földön élő lényeket. Túl sokan vannak...kérem segítsenek!- kérleltem. Nem jött válasz. Vagy nem hallottak vagy gondolkodnak. Vártam egy kicsit. Hárman leszálltak mellém. Egy kopasz csuklyás baloldalt, egy hosszú hajú szakállas jobb szélen, és egy másik hosszú hajú szakáll nélkül. Meg is jött a válasz:
- Jól van. De van egy feltétel.- Hopsz. Erre nem számítottam.- Csatlakozz a csatába.
- Én csak egy halandó vagyok. Sec-perc alatt meghalnék ott!
- Nem sokáig leszel ember. Ezt a barátnőd is tudja. A harc előtt te is átváltozol.
- Mi?- csapásként ért. Megfagyott bennem a vér. Mi az, hogy átváltozom? Mivé?
- Jól hallottad! Át fogsz változni. Majd bátyád elmondja, hogy mivé. Most menj és közöld a jó hírt a barátaiddal.
Megint zuhantam. Átváltozol. Ez az egy szó lebegett az orrom előtt. Dave tudja. Akkor miért nem szólt, hogy vigyázzak? Visszatértem. Nem tudtam megszólalni félelmemben.
- Mi van? Nem segítenek?- rohant le Scott.
- De. Zoey...-mormoltam.- Miért nem szóltál, hogy át fogok változni? Most megfojtalak!- neki ugrottam. Fojtogatni akartam, de még időben megszólalt.
- Nem akartalak megijeszteni.
- De legalább túl lennék rajta nem gondolod? Hány óra van?- ki akarom kérdezni Dave-t is.
- Fél nyolc.- rángatott el Aaron Zoey mellől, mielőtt megölöm.
- Haza kell mennem. Sziasztok!
Megindultam az ajtó felé, miután hallottam, hogy mindnyájan visszaköszöntek. Kicaflattam és az ajtót erősen bevágtam magam után. Hallottam, amint Aaron mondja, hogy "Idegesnek tűnik, nem?". Jó vicc. És igen az vagyok. Ilyenkor ki ne lenne az? Otthon szétverem Dave fejét is! Úgy, ahogy Zoey-ét is akartam. Mi lesz velem ezután? Soha többé nem leszek normális és ez fog hiányozni a legjobban. Berúgtam az ajtót és ledőltem az szobámban lévő ágyra. Dave nem volt itthon. Biztos fél, hogy megtudtam. Hol szokott ilyen sokáig lenni?

9.fejezet

Leültem mellé az ágyra.
- Mit álmodtál?
- Azt, hogy meghalt valaki. Nem láttam az arcát. Olyan volt mintha fölülről néztem volna őket.
- Kiket?
- Azt a csávót meg a gyilkosát, egy nőt. A gyilkos egy...nem tudom mi volt. Még nem láttam ilyet.
- Szerintem most gyere. Már 7 óra van. Amúgy tévedtél, ma iskola van. Gyere készülődj!
- Mi?? Ma iskola??
- Péntek van!
Tágra nyílt szemekkel nézett rám. Össze szedte magát. Berohant a szobámba felkapta a fésűmet és próbálta kibontani kócos, egyébként egyenes haját. Megfésültem én is.
- Most már mehetünk.
- A táskád?
- Minek az?-nevetett.
Elindultunk az iskolába a mindennapi útvonalamon. Bementünk első órára. Irodalom. Legszarabb óra. Minek jöttem be utolsó napra?
- Susie! Hogy-hogy megtisztelsz jelenléteddel??- Sophie. Legutálatosabb lány az iskolában. Utál engem is meg Zoey-t is. Hülye szőke.
- Gondoltam, ha már erre járok beugrok így utolsó nap.
- Értem. És az emós barátnődet is hoztad úgy látom.
Ezt kár volt. Zoey utálja, ha összekeverik egy emóssal. Bár tisztán látszik, hogy nem az. Ő darkos merőben különbözik az emótól.
- Már ezerszer elmondtam, hogy NEM vagyok emós!!- ordította a leghátsó padból.
Felállt és elindult Sophie felé. Belemarkolt a hajába és egy erős mozdulattal a falhoz csapta. Mindenki odarohant. Sophie jajgatva feltápászkodott. Kirohant a teremből gondolom az igazgatóhoz...Szuper.
Az igazgatói előtt várakozva azon gondolkodtam, hogy hogy kerültem én ide?? Nem is csináltam semmit. Zoey akarta szétverni Sophie fejét. Mivel engem is utál nekem is ide kellett jönnöm...
- Gyertek be.- szólt az igazgatónő parancsolón.- Gondolom tudjátok, miért vagytok itt.
- Őszintén szólva én nem tudom.- tényleg nem. Hozzá se értem.
- Ön még csak először van itt így eltekintek ettől a "kis" civakodástól. Viszont Miss Jonhson nem első alkalommal látogatja meg szerény személyemet.- de beképzelt.
- Susanne. Maga elmehet.
Kimentem a teremnyi szobából és leültem az előtte lévő székre, hogy megvárjam Zoey-t.
Kis idő múlva nagy ajtó csapkodással kijött.
- Mit mondott?
- Csak a szokásos duma, hogy többet ilyen ne legyen stb. Inkább gyerünk haza.
- De még nincs vége a tanításnak!- akaratom ellenére tiltakoztam. Tényleg menjünk haza! Jobb, mint itt lenni.
- Kit érdekel?
- Mindegy! Akkor gyerünk haza.
Nem tudom, miért de én is haza kívánkoztam. Nem akartam itt maradni. Sophie úgy is csak piszkált volna.
- Gyerünk a barlanghoz!- neki is megmutatták??
- Az veszélyes lehet!
- Miért?? Ránk nem támadnak, hisz csak sima emberek vagyunk!
Bólintottam. Végül is mi rossz sülhet el belőle? Igaza van. Nem bánthatnak.
Kimentünk az iskolából, mintha vége lenne a napnak, bementünk a közeli erdőbe. Egy lélek sem volt ott. Sem a démonok, sem semmilyen más földi, élő vagy nem élő lény.
- Mondtam, hogy nem lesz semmi baj! Vagy...hmm...valami...furcsát érzek...mintha...Itt vannak! Gyorsan! Bújjunk el!
- Mi? Miről beszélsz?
Elrángatott be az erdő mélyére, egy bokor mögött megbújtunk és csak vártunk.
- Miről beszélsz?- kérdeztem újra.
- A démonok. Láttam, hogy jönnek.
- Hogyan?- mi ő valami boszi? Hogy-hogy előre látja a dolgokat? Vagy csak látomásai vannak?
- Ezt nem lehet elmagyarázni.
- És te honnan ismered Scott-ot és Aaron-t?
- Már kicsi korunk óta ismerjük egymást. Amúgy te miért fogsz össze a farkasokkal, ha utálod őket?
- Én nem utálom őket! De nem is leszek benne a háborúban!
- Te benne leszel! Láttalak álmomba, hogy benne voltál!
- Mi? Te most...mi? Már te is valami természetfeletti izé vagy?
- Nem! Vagyis nem tudok róla. Nem volt a családomban semmi különös.
Kikukucskáltam a bokorból. Nem láttam senkit. Felálltam és elindultam Aaron-ék háza felé. Istenem! Én vagyok az egyetlen "normális" a barátaim körében? Szóval már én sem vagyok átlagos. Ilyen barátok mellett.
Bekopogtam a ház ajtaján. Természetesen Aaron nyitott ajtót mosolyogva. Scott biztos a barátnőjével van...vagy csak fél. Bementünk. Scott meg Agnes nyalták-falták egymást. Fújj! Azért szarul esik egy kicsit. Inkább hátat fordítottam nekik.
- Mi van nem bírod a csókokat?- kérdezte Aaron. De igen csak az övéket nem.
- Talán féltékeny vagy?- hallottam a fejemben.
- Nem.- gondoltam. Bár nem így éreztem.
- Gyertek fel!Beszélni akarok veletek. Hagyjuk a szerelmespárt.
- Miről?- kérdeztem a lépcsőn felmenve.
- A démonok kijelölték a csata időpontját. Két nap múlva talán mindnyájan meghalunk. Össze kell szednünk még az angyalokat is! Csak egy baj van! Csak ember beszélhet az angyalok vezetőjével, az Ezüst Angyallal.- mi ezüst angyal? Akkor miért nem már arany?
- Miért néztek rám?
- Csak te vagy ember.- mondta Zoey.
- Te mi vagy?
- Sámán. Láttam, amint anyám közli velem.- elég letörtnek tűnik.
- Mit tudnak a sámánok?
- Varázsolni, mint a boszik. Csak mi ilyen természetes dolgokat használunk, mint a villám meg ilyesmi.-jó! Fel kell mennem az angyalokhoz, hogy harcba hívjam őket, persze a mi oldalunkon.
- Te tudtad, hogy sámán vagy?
- Igen. Csak nem akartalak megijeszteni.
- Hogy jutok fel?
- Majd Agnes felvisz.
- Hogy?
- Megöl, így szellem leszel és rögtön az Isten elé mész, aki eldönti, hogy gonoszak vagy éppen jók lesztek. De neked beszélned kell vele a háborúról.
- Akkor miért nem Agnes beszél vele?
- Ő csak megöl...De vissza tud hozni, úgyhogy nincs semmi baj!
- Király! Akkor kezdjük!