10.fejezet - Mi lesz velem?

- Na, hol akarsz kinyírni?
- Miért vagy ennyire biztos a dolgodban?- kérdezte kis ijedséggel a hangjában Zoey.
- Mindig is ki akartam próbálni a halált.- nevettem.
Lementünk a földszintre a szerelmespárhoz. Nem mintha féltékeny lennék, de zavar. Nem tudom, miért.
- Agnes, elvállalta.
- Akkor kezdhetjük?
- Mehet.- vágtam rá. Nem érzek különösebben félelmet.- De...ugye nem fog fájni?
- Persze, hogy nem. Készen állsz?
- Aha. Akkor megyek a mennybe és szólok nekik, hogy segítsenek, mert jönnek a rémek és nem vagyunk elegen. Ezt kell mondanom?
- Jó lesz. Akkor kezdjük.
Elmormolt valami varázsigét és elkezdtem zuhanni. Olyan volt, mintha valaki letolt volna a mélybe. Héj! Nem fölfelé kéne mennem? Ha elcseszték, és leküldenek a pokolba, akkor megfojtom az összeset, ha egyszer sikerül vissza térnem. És mi van, ha nem? Mi van, ha örökké ott maradok? Most már kezdek kicsit félni. Megérkeztem. Huhh! Szerencsére ez nem az alvilág! Túl világos és szép ahhoz.
- Üdv, új lakó!- köszöntöttek. Nem láttam senki, így nem tudtam mire vélni a dolgot.
- Ki az?- rémüldöztem.
- Hát nem ismersz meg, Gyermekem?
- De. Bocsánat.
- Nem kell bocsánatot kérned. Miért kerültél ide? Nem láttam, hogy meg fogsz halni.
- Nem haltam meg. Segítséget kéne. Az alvilág megtámadta a Földön élő lényeket. Túl sokan vannak...kérem segítsenek!- kérleltem. Nem jött válasz. Vagy nem hallottak vagy gondolkodnak. Vártam egy kicsit. Hárman leszálltak mellém. Egy kopasz csuklyás baloldalt, egy hosszú hajú szakállas jobb szélen, és egy másik hosszú hajú szakáll nélkül. Meg is jött a válasz:
- Jól van. De van egy feltétel.- Hopsz. Erre nem számítottam.- Csatlakozz a csatába.
- Én csak egy halandó vagyok. Sec-perc alatt meghalnék ott!
- Nem sokáig leszel ember. Ezt a barátnőd is tudja. A harc előtt te is átváltozol.
- Mi?- csapásként ért. Megfagyott bennem a vér. Mi az, hogy átváltozom? Mivé?
- Jól hallottad! Át fogsz változni. Majd bátyád elmondja, hogy mivé. Most menj és közöld a jó hírt a barátaiddal.
Megint zuhantam. Átváltozol. Ez az egy szó lebegett az orrom előtt. Dave tudja. Akkor miért nem szólt, hogy vigyázzak? Visszatértem. Nem tudtam megszólalni félelmemben.
- Mi van? Nem segítenek?- rohant le Scott.
- De. Zoey...-mormoltam.- Miért nem szóltál, hogy át fogok változni? Most megfojtalak!- neki ugrottam. Fojtogatni akartam, de még időben megszólalt.
- Nem akartalak megijeszteni.
- De legalább túl lennék rajta nem gondolod? Hány óra van?- ki akarom kérdezni Dave-t is.
- Fél nyolc.- rángatott el Aaron Zoey mellől, mielőtt megölöm.
- Haza kell mennem. Sziasztok!
Megindultam az ajtó felé, miután hallottam, hogy mindnyájan visszaköszöntek. Kicaflattam és az ajtót erősen bevágtam magam után. Hallottam, amint Aaron mondja, hogy "Idegesnek tűnik, nem?". Jó vicc. És igen az vagyok. Ilyenkor ki ne lenne az? Otthon szétverem Dave fejét is! Úgy, ahogy Zoey-ét is akartam. Mi lesz velem ezután? Soha többé nem leszek normális és ez fog hiányozni a legjobban. Berúgtam az ajtót és ledőltem az szobámban lévő ágyra. Dave nem volt itthon. Biztos fél, hogy megtudtam. Hol szokott ilyen sokáig lenni?