Reggel...vagyis délben (ugyanis akkor szoktam kelni) lementem a konyhába, hogy bekapjak valamit. Remélem találkozok Deve-vel és kifaggathatom a tegnapi napról. Szerencsém van, most jött haza.
- Szia!
- Jó reggelt!- gúnyolódott.
- Nagyon vicces! Én most komolyabb dologról szeretnék veled beszélni. Miért nem mondtad?
- Tudsz róla?
- Igen. Mivé fogok átváltozni és mikor?
- Majd meglátod és ma. Tágra nyitottam kék szemeim. Mi? Még ma? Mivé? Annyi kérdésem van. Nem akarom meglátni. Inkább mondja el most!
- Mond el, hogy mivé fogok változni.- parancsoltam rá.
- Biztos, hogy akarod tudni?
- Biztos.- miután meghaltam, majd visszatértem és megtudtam, hogy minden meg fog változni, így már nincsenek kétségeim.
- Nem tudom elmondani. Majd meglátod. És ne engem hibáztass a hibás gének miatt, hanem anyát! Nő ágon öröklődik.
- Vámpír leszek? Vagy farkas? Mi leszek? Mond el!
- Nem, nem és nem!- Ez nem válasz a kérdésemre! Inkább hagyom és elmegyek sétálni.
Nem megyek Aaron-ékhoz. Nem vagyok kíváncsi sem Aaron hülyeségeire, sem a szerelmespárra. Most egyedül leszek. Úgyis megtudom védeni magam, ha már valami természet feletti lény vagyok. Igaz még nem változtam át, így nem tudok tenni semmi különlegeset. Megint hangos fütyülés csapta meg a fülem. Ez csak Aaron lehet.
- Áhh...Susie! Örülök, hogy végre látlak! Meg tudtam már, hogy mi lesz belőled?
- Aaron. Én viszont nem nagyon. Nem. Dave nem mondta el.
- Lidérc.
- Mi? Mi van a lidérccel?
- Az leszel.- na, ne nevettess! A lidérceket már 150 éve irtják! Egy sem maradt mostanra. Olvastam a neten.
- Ne is álmodj lidércke! Te vagy az utolsó!- oldalra biccentette a fejét és kis kutya szemekkel bámult rám.- Én is kinyírnálak, ha nem segítenél a harcba.
- Miért irtják őket? Vagyis minket?
- Mert ti a világon minden ellen vagytok. Nem akartok mást a világra, mit magatokat. Szerinted miért haltak meg a szüleid?
- És mi van ha én nem ilyen vagyok?
- Akkor tovább élsz.
Remek. Életem hátra lévő részét azzal töltöm, hogy bujkálok. Mindenki meg akar ölni. Nem vagyok hatalomra vágyó. Nem akarom uralni a világot a fajtámmal együtt.
- Mit tudnak a lidércek?
- Eltűnni, ölni, ölni, ölni. Ja, meg jól hallanak, jól látnak a sötétben, gyorsak és elég nehezen halnak meg. Erősebbek, mint a vámpírok, de könnyebb megölni őket.- Wow! Jó erős leszel, kislány! Nem is hangzik olyan rosszul.
- Most mondtad, hogy nehéz őket megölni.
- A vámpírokhoz képest könnyű. A farkasokhoz képest nehéz. Érted?
- Hogy ne érteném?
- Gondoltam elég nehéz a felfogásod. Sokáig beszélgettünk mindenféle fölösleges dolgokról. A 80-as évekről, az áldozatairól stb.
- Ideje haza menned! Nem soká fel kel a hold és akkor minden más lesz!
- Most már nem izgulok miatta. Köszönöm, hogy elmondtad! Szia!
- Szia!
Valami furát éreztem a gyomromban. De nem akartam erre gondolni, hisz úgy is meg hallaná. Sosem láttam még ilyen aranyosnak és kedvesnek sem. Őszintén, mióta ismerem nem láttam még senkivel rendesnek. Csak velem. Úgy érzem különleges a kapcsolatunk.
Hazamentem, egyenesen a szobám felé vettem az irányt. Az ablakhoz léptem és vártam a holdkeltét. Már majdnem teljesen az ég tetején volt így beálltam a szekrényem mellett lévő tükör elé és néztem magam. Éles fájdalom hasított a fejembe. nagyon fájt. Összeestem. Mire elmúlt a fájás és feltudtam kelni a szemem egészen fekete lett. Ez ijesztő! Mi lettem én? Lidérc... Bőröm fehér volt, szürkésfehér, mint egy vámpíré, de nem vagyok az! Mintha karmaim nőttek volna. Még sohasem láttam ilyet! Olvasni se olvastam róla! Kirohantam a szobából. A hallásom is tökéletes. Hallottam, amint Dave hazajön a buliból...hót részegen. Egy fura érzés járta át a testem. Éhes lettem. Mintha vérszomjam lenne. Egyetlen szó lebegett a szemem előtt: ölni.
- Na, hol akarsz kinyírni?
- Miért vagy ennyire biztos a dolgodban?- kérdezte kis ijedséggel a hangjában Zoey.
- Mindig is ki akartam próbálni a halált.- nevettem.
Lementünk a földszintre a szerelmespárhoz. Nem mintha féltékeny lennék, de zavar. Nem tudom, miért.
- Agnes, elvállalta.
- Akkor kezdhetjük?
- Mehet.- vágtam rá. Nem érzek különösebben félelmet.- De...ugye nem fog fájni?
- Persze, hogy nem. Készen állsz?
- Aha. Akkor megyek a mennybe és szólok nekik, hogy segítsenek, mert jönnek a rémek és nem vagyunk elegen. Ezt kell mondanom?
- Jó lesz. Akkor kezdjük.
Elmormolt valami varázsigét és elkezdtem zuhanni. Olyan volt, mintha valaki letolt volna a mélybe. Héj! Nem fölfelé kéne mennem? Ha elcseszték, és leküldenek a pokolba, akkor megfojtom az összeset, ha egyszer sikerül vissza térnem. És mi van, ha nem? Mi van, ha örökké ott maradok? Most már kezdek kicsit félni. Megérkeztem. Huhh! Szerencsére ez nem az alvilág! Túl világos és szép ahhoz.
- Üdv, új lakó!- köszöntöttek. Nem láttam senki, így nem tudtam mire vélni a dolgot.
- Ki az?- rémüldöztem.
- Hát nem ismersz meg, Gyermekem?
- De. Bocsánat.
- Nem kell bocsánatot kérned. Miért kerültél ide? Nem láttam, hogy meg fogsz halni.
- Nem haltam meg. Segítséget kéne. Az alvilág megtámadta a Földön élő lényeket. Túl sokan vannak...kérem segítsenek!- kérleltem. Nem jött válasz. Vagy nem hallottak vagy gondolkodnak. Vártam egy kicsit. Hárman leszálltak mellém. Egy kopasz csuklyás baloldalt, egy hosszú hajú szakállas jobb szélen, és egy másik hosszú hajú szakáll nélkül. Meg is jött a válasz:
- Jól van. De van egy feltétel.- Hopsz. Erre nem számítottam.- Csatlakozz a csatába.
- Én csak egy halandó vagyok. Sec-perc alatt meghalnék ott!
- Nem sokáig leszel ember. Ezt a barátnőd is tudja. A harc előtt te is átváltozol.
- Mi?- csapásként ért. Megfagyott bennem a vér. Mi az, hogy átváltozom? Mivé?
- Jól hallottad! Át fogsz változni. Majd bátyád elmondja, hogy mivé. Most menj és közöld a jó hírt a barátaiddal.
Megint zuhantam. Átváltozol. Ez az egy szó lebegett az orrom előtt. Dave tudja. Akkor miért nem szólt, hogy vigyázzak? Visszatértem. Nem tudtam megszólalni félelmemben.
- Mi van? Nem segítenek?- rohant le Scott.
- De. Zoey...-mormoltam.- Miért nem szóltál, hogy át fogok változni? Most megfojtalak!- neki ugrottam. Fojtogatni akartam, de még időben megszólalt.
- Nem akartalak megijeszteni.
- De legalább túl lennék rajta nem gondolod? Hány óra van?- ki akarom kérdezni Dave-t is.
- Fél nyolc.- rángatott el Aaron Zoey mellől, mielőtt megölöm.
- Haza kell mennem. Sziasztok!
Megindultam az ajtó felé, miután hallottam, hogy mindnyájan visszaköszöntek. Kicaflattam és az ajtót erősen bevágtam magam után. Hallottam, amint Aaron mondja, hogy "Idegesnek tűnik, nem?". Jó vicc. És igen az vagyok. Ilyenkor ki ne lenne az? Otthon szétverem Dave fejét is! Úgy, ahogy Zoey-ét is akartam. Mi lesz velem ezután? Soha többé nem leszek normális és ez fog hiányozni a legjobban. Berúgtam az ajtót és ledőltem az szobámban lévő ágyra. Dave nem volt itthon. Biztos fél, hogy megtudtam. Hol szokott ilyen sokáig lenni?
Leültem mellé az ágyra.
- Mit álmodtál?
- Azt, hogy meghalt valaki. Nem láttam az arcát. Olyan volt mintha fölülről néztem volna őket.
- Kiket?
- Azt a csávót meg a gyilkosát, egy nőt. A gyilkos egy...nem tudom mi volt. Még nem láttam ilyet.
- Szerintem most gyere. Már 7 óra van. Amúgy tévedtél, ma iskola van. Gyere készülődj!
- Mi?? Ma iskola??
- Péntek van!
Tágra nyílt szemekkel nézett rám. Össze szedte magát. Berohant a szobámba felkapta a fésűmet és próbálta kibontani kócos, egyébként egyenes haját. Megfésültem én is.
- Most már mehetünk.
- A táskád?
- Minek az?-nevetett.
Elindultunk az iskolába a mindennapi útvonalamon. Bementünk első órára. Irodalom. Legszarabb óra. Minek jöttem be utolsó napra?
- Susie! Hogy-hogy megtisztelsz jelenléteddel??- Sophie. Legutálatosabb lány az iskolában. Utál engem is meg Zoey-t is. Hülye szőke.
- Gondoltam, ha már erre járok beugrok így utolsó nap.
- Értem. És az emós barátnődet is hoztad úgy látom.
Ezt kár volt. Zoey utálja, ha összekeverik egy emóssal. Bár tisztán látszik, hogy nem az. Ő darkos merőben különbözik az emótól.
- Már ezerszer elmondtam, hogy NEM vagyok emós!!- ordította a leghátsó padból.
Felállt és elindult Sophie felé. Belemarkolt a hajába és egy erős mozdulattal a falhoz csapta. Mindenki odarohant. Sophie jajgatva feltápászkodott. Kirohant a teremből gondolom az igazgatóhoz...Szuper.
Az igazgatói előtt várakozva azon gondolkodtam, hogy hogy kerültem én ide?? Nem is csináltam semmit. Zoey akarta szétverni Sophie fejét. Mivel engem is utál nekem is ide kellett jönnöm...
- Gyertek be.- szólt az igazgatónő parancsolón.- Gondolom tudjátok, miért vagytok itt.
- Őszintén szólva én nem tudom.- tényleg nem. Hozzá se értem.
- Ön még csak először van itt így eltekintek ettől a "kis" civakodástól. Viszont Miss Jonhson nem első alkalommal látogatja meg szerény személyemet.- de beképzelt.
- Susanne. Maga elmehet.
Kimentem a teremnyi szobából és leültem az előtte lévő székre, hogy megvárjam Zoey-t.
Kis idő múlva nagy ajtó csapkodással kijött.
- Mit mondott?
- Csak a szokásos duma, hogy többet ilyen ne legyen stb. Inkább gyerünk haza.
- De még nincs vége a tanításnak!- akaratom ellenére tiltakoztam. Tényleg menjünk haza! Jobb, mint itt lenni.
- Kit érdekel?
- Mindegy! Akkor gyerünk haza.
Nem tudom, miért de én is haza kívánkoztam. Nem akartam itt maradni. Sophie úgy is csak piszkált volna.
- Gyerünk a barlanghoz!- neki is megmutatták??
- Az veszélyes lehet!
- Miért?? Ránk nem támadnak, hisz csak sima emberek vagyunk!
Bólintottam. Végül is mi rossz sülhet el belőle? Igaza van. Nem bánthatnak.
Kimentünk az iskolából, mintha vége lenne a napnak, bementünk a közeli erdőbe. Egy lélek sem volt ott. Sem a démonok, sem semmilyen más földi, élő vagy nem élő lény.
- Mondtam, hogy nem lesz semmi baj! Vagy...hmm...valami...furcsát érzek...mintha...Itt vannak! Gyorsan! Bújjunk el!
- Mi? Miről beszélsz?
Elrángatott be az erdő mélyére, egy bokor mögött megbújtunk és csak vártunk.
- Miről beszélsz?- kérdeztem újra.
- A démonok. Láttam, hogy jönnek.
- Hogyan?- mi ő valami boszi? Hogy-hogy előre látja a dolgokat? Vagy csak látomásai vannak?
- Ezt nem lehet elmagyarázni.
- És te honnan ismered Scott-ot és Aaron-t?
- Már kicsi korunk óta ismerjük egymást. Amúgy te miért fogsz össze a farkasokkal, ha utálod őket?
- Én nem utálom őket! De nem is leszek benne a háborúban!
- Te benne leszel! Láttalak álmomba, hogy benne voltál!
- Mi? Te most...mi? Már te is valami természetfeletti izé vagy?
- Nem! Vagyis nem tudok róla. Nem volt a családomban semmi különös.
Kikukucskáltam a bokorból. Nem láttam senkit. Felálltam és elindultam Aaron-ék háza felé. Istenem! Én vagyok az egyetlen "normális" a barátaim körében? Szóval már én sem vagyok átlagos. Ilyen barátok mellett.
Bekopogtam a ház ajtaján. Természetesen Aaron nyitott ajtót mosolyogva. Scott biztos a barátnőjével van...vagy csak fél. Bementünk. Scott meg Agnes nyalták-falták egymást. Fújj! Azért szarul esik egy kicsit. Inkább hátat fordítottam nekik.
- Mi van nem bírod a csókokat?- kérdezte Aaron. De igen csak az övéket nem.
- Talán féltékeny vagy?- hallottam a fejemben.
- Nem.- gondoltam. Bár nem így éreztem.
- Gyertek fel!Beszélni akarok veletek. Hagyjuk a szerelmespárt.
- Miről?- kérdeztem a lépcsőn felmenve.
- A démonok kijelölték a csata időpontját. Két nap múlva talán mindnyájan meghalunk. Össze kell szednünk még az angyalokat is! Csak egy baj van! Csak ember beszélhet az angyalok vezetőjével, az Ezüst Angyallal.- mi ezüst angyal? Akkor miért nem már arany?
- Miért néztek rám?
- Csak te vagy ember.- mondta Zoey.
- Te mi vagy?
- Sámán. Láttam, amint anyám közli velem.- elég letörtnek tűnik.
- Mit tudnak a sámánok?
- Varázsolni, mint a boszik. Csak mi ilyen természetes dolgokat használunk, mint a villám meg ilyesmi.-jó! Fel kell mennem az angyalokhoz, hogy harcba hívjam őket, persze a mi oldalunkon.
- Te tudtad, hogy sámán vagy?
- Igen. Csak nem akartalak megijeszteni.
- Hogy jutok fel?
- Majd Agnes felvisz.
- Hogy?
- Megöl, így szellem leszel és rögtön az Isten elé mész, aki eldönti, hogy gonoszak vagy éppen jók lesztek. De neked beszélned kell vele a háborúról.
- Akkor miért nem Agnes beszél vele?
- Ő csak megöl...De vissza tud hozni, úgyhogy nincs semmi baj!
- Király! Akkor kezdjük!
Első díjam.^^
Köszönöm szépen Amy! :D Én nem akarok másokat terhelni azzal, hogy tovább küldöm, pedig lenne kinek!:) ;DÍme Amy Darkness oldija: http://damonaholdvampirja.blogspot.com/ Ha akartok nézettek be hozzá is!:P
