9.fejezet

Leültem mellé az ágyra.
- Mit álmodtál?
- Azt, hogy meghalt valaki. Nem láttam az arcát. Olyan volt mintha fölülről néztem volna őket.
- Kiket?
- Azt a csávót meg a gyilkosát, egy nőt. A gyilkos egy...nem tudom mi volt. Még nem láttam ilyet.
- Szerintem most gyere. Már 7 óra van. Amúgy tévedtél, ma iskola van. Gyere készülődj!
- Mi?? Ma iskola??
- Péntek van!
Tágra nyílt szemekkel nézett rám. Össze szedte magát. Berohant a szobámba felkapta a fésűmet és próbálta kibontani kócos, egyébként egyenes haját. Megfésültem én is.
- Most már mehetünk.
- A táskád?
- Minek az?-nevetett.
Elindultunk az iskolába a mindennapi útvonalamon. Bementünk első órára. Irodalom. Legszarabb óra. Minek jöttem be utolsó napra?
- Susie! Hogy-hogy megtisztelsz jelenléteddel??- Sophie. Legutálatosabb lány az iskolában. Utál engem is meg Zoey-t is. Hülye szőke.
- Gondoltam, ha már erre járok beugrok így utolsó nap.
- Értem. És az emós barátnődet is hoztad úgy látom.
Ezt kár volt. Zoey utálja, ha összekeverik egy emóssal. Bár tisztán látszik, hogy nem az. Ő darkos merőben különbözik az emótól.
- Már ezerszer elmondtam, hogy NEM vagyok emós!!- ordította a leghátsó padból.
Felállt és elindult Sophie felé. Belemarkolt a hajába és egy erős mozdulattal a falhoz csapta. Mindenki odarohant. Sophie jajgatva feltápászkodott. Kirohant a teremből gondolom az igazgatóhoz...Szuper.
Az igazgatói előtt várakozva azon gondolkodtam, hogy hogy kerültem én ide?? Nem is csináltam semmit. Zoey akarta szétverni Sophie fejét. Mivel engem is utál nekem is ide kellett jönnöm...
- Gyertek be.- szólt az igazgatónő parancsolón.- Gondolom tudjátok, miért vagytok itt.
- Őszintén szólva én nem tudom.- tényleg nem. Hozzá se értem.
- Ön még csak először van itt így eltekintek ettől a "kis" civakodástól. Viszont Miss Jonhson nem első alkalommal látogatja meg szerény személyemet.- de beképzelt.
- Susanne. Maga elmehet.
Kimentem a teremnyi szobából és leültem az előtte lévő székre, hogy megvárjam Zoey-t.
Kis idő múlva nagy ajtó csapkodással kijött.
- Mit mondott?
- Csak a szokásos duma, hogy többet ilyen ne legyen stb. Inkább gyerünk haza.
- De még nincs vége a tanításnak!- akaratom ellenére tiltakoztam. Tényleg menjünk haza! Jobb, mint itt lenni.
- Kit érdekel?
- Mindegy! Akkor gyerünk haza.
Nem tudom, miért de én is haza kívánkoztam. Nem akartam itt maradni. Sophie úgy is csak piszkált volna.
- Gyerünk a barlanghoz!- neki is megmutatták??
- Az veszélyes lehet!
- Miért?? Ránk nem támadnak, hisz csak sima emberek vagyunk!
Bólintottam. Végül is mi rossz sülhet el belőle? Igaza van. Nem bánthatnak.
Kimentünk az iskolából, mintha vége lenne a napnak, bementünk a közeli erdőbe. Egy lélek sem volt ott. Sem a démonok, sem semmilyen más földi, élő vagy nem élő lény.
- Mondtam, hogy nem lesz semmi baj! Vagy...hmm...valami...furcsát érzek...mintha...Itt vannak! Gyorsan! Bújjunk el!
- Mi? Miről beszélsz?
Elrángatott be az erdő mélyére, egy bokor mögött megbújtunk és csak vártunk.
- Miről beszélsz?- kérdeztem újra.
- A démonok. Láttam, hogy jönnek.
- Hogyan?- mi ő valami boszi? Hogy-hogy előre látja a dolgokat? Vagy csak látomásai vannak?
- Ezt nem lehet elmagyarázni.
- És te honnan ismered Scott-ot és Aaron-t?
- Már kicsi korunk óta ismerjük egymást. Amúgy te miért fogsz össze a farkasokkal, ha utálod őket?
- Én nem utálom őket! De nem is leszek benne a háborúban!
- Te benne leszel! Láttalak álmomba, hogy benne voltál!
- Mi? Te most...mi? Már te is valami természetfeletti izé vagy?
- Nem! Vagyis nem tudok róla. Nem volt a családomban semmi különös.
Kikukucskáltam a bokorból. Nem láttam senkit. Felálltam és elindultam Aaron-ék háza felé. Istenem! Én vagyok az egyetlen "normális" a barátaim körében? Szóval már én sem vagyok átlagos. Ilyen barátok mellett.
Bekopogtam a ház ajtaján. Természetesen Aaron nyitott ajtót mosolyogva. Scott biztos a barátnőjével van...vagy csak fél. Bementünk. Scott meg Agnes nyalták-falták egymást. Fújj! Azért szarul esik egy kicsit. Inkább hátat fordítottam nekik.
- Mi van nem bírod a csókokat?- kérdezte Aaron. De igen csak az övéket nem.
- Talán féltékeny vagy?- hallottam a fejemben.
- Nem.- gondoltam. Bár nem így éreztem.
- Gyertek fel!Beszélni akarok veletek. Hagyjuk a szerelmespárt.
- Miről?- kérdeztem a lépcsőn felmenve.
- A démonok kijelölték a csata időpontját. Két nap múlva talán mindnyájan meghalunk. Össze kell szednünk még az angyalokat is! Csak egy baj van! Csak ember beszélhet az angyalok vezetőjével, az Ezüst Angyallal.- mi ezüst angyal? Akkor miért nem már arany?
- Miért néztek rám?
- Csak te vagy ember.- mondta Zoey.
- Te mi vagy?
- Sámán. Láttam, amint anyám közli velem.- elég letörtnek tűnik.
- Mit tudnak a sámánok?
- Varázsolni, mint a boszik. Csak mi ilyen természetes dolgokat használunk, mint a villám meg ilyesmi.-jó! Fel kell mennem az angyalokhoz, hogy harcba hívjam őket, persze a mi oldalunkon.
- Te tudtad, hogy sámán vagy?
- Igen. Csak nem akartalak megijeszteni.
- Hogy jutok fel?
- Majd Agnes felvisz.
- Hogy?
- Megöl, így szellem leszel és rögtön az Isten elé mész, aki eldönti, hogy gonoszak vagy éppen jók lesztek. De neked beszélned kell vele a háborúról.
- Akkor miért nem Agnes beszél vele?
- Ő csak megöl...De vissza tud hozni, úgyhogy nincs semmi baj!
- Király! Akkor kezdjük!