11. fejezet - A változás

Reggel...vagyis délben (ugyanis akkor szoktam kelni) lementem a konyhába, hogy bekapjak valamit. Remélem találkozok Deve-vel és kifaggathatom a tegnapi napról. Szerencsém van, most jött haza.
- Szia!
- Jó reggelt!- gúnyolódott.
- Nagyon vicces! Én most komolyabb dologról szeretnék veled beszélni. Miért nem mondtad?
- Tudsz róla?
- Igen. Mivé fogok átváltozni és mikor?
- Majd meglátod és ma. Tágra nyitottam kék szemeim. Mi? Még ma? Mivé? Annyi kérdésem van. Nem akarom meglátni. Inkább mondja el most!
- Mond el, hogy mivé fogok változni.- parancsoltam rá.
- Biztos, hogy akarod tudni?
- Biztos.- miután meghaltam, majd visszatértem és megtudtam, hogy minden meg fog változni, így már nincsenek kétségeim.
- Nem tudom elmondani. Majd meglátod. És ne engem hibáztass a hibás gének miatt, hanem anyát! Nő ágon öröklődik.
- Vámpír leszek? Vagy farkas? Mi leszek? Mond el!
- Nem, nem és nem!- Ez nem válasz a kérdésemre! Inkább hagyom és elmegyek sétálni.
Nem megyek Aaron-ékhoz. Nem vagyok kíváncsi sem Aaron hülyeségeire, sem a szerelmespárra. Most egyedül leszek. Úgyis megtudom védeni magam, ha már valami természet feletti lény vagyok. Igaz még nem változtam át, így nem tudok tenni semmi különlegeset. Megint hangos fütyülés csapta meg a fülem. Ez csak Aaron lehet.
- Áhh...Susie! Örülök, hogy végre látlak! Meg tudtam már, hogy mi lesz belőled?
- Aaron. Én viszont nem nagyon. Nem. Dave nem mondta el.
- Lidérc.
- Mi? Mi van a lidérccel?
- Az leszel.- na, ne nevettess! A lidérceket már 150 éve irtják! Egy sem maradt mostanra. Olvastam a neten.
- Ne is álmodj lidércke! Te vagy az utolsó!- oldalra biccentette a fejét és kis kutya szemekkel bámult rám.- Én is kinyírnálak, ha nem segítenél a harcba.
- Miért irtják őket? Vagyis minket?
- Mert ti a világon minden ellen vagytok. Nem akartok mást a világra, mit magatokat. Szerinted miért haltak meg a szüleid?
- És mi van ha én nem ilyen vagyok?
- Akkor tovább élsz.
Remek. Életem hátra lévő részét azzal töltöm, hogy bujkálok. Mindenki meg akar ölni. Nem vagyok hatalomra vágyó. Nem akarom uralni a világot a fajtámmal együtt.
- Mit tudnak a lidércek?
- Eltűnni, ölni, ölni, ölni. Ja, meg jól hallanak, jól látnak a sötétben, gyorsak és elég nehezen halnak meg. Erősebbek, mint a vámpírok, de könnyebb megölni őket.- Wow! Jó erős leszel, kislány! Nem is hangzik olyan rosszul.
- Most mondtad, hogy nehéz őket megölni.
- A vámpírokhoz képest könnyű. A farkasokhoz képest nehéz. Érted?
- Hogy ne érteném?
- Gondoltam elég nehéz a felfogásod. Sokáig beszélgettünk mindenféle fölösleges dolgokról. A 80-as évekről, az áldozatairól stb.
- Ideje haza menned! Nem soká fel kel a hold és akkor minden más lesz!
- Most már nem izgulok miatta. Köszönöm, hogy elmondtad! Szia!
- Szia!
Valami furát éreztem a gyomromban. De nem akartam erre gondolni, hisz úgy is meg hallaná. Sosem láttam még ilyen aranyosnak és kedvesnek sem. Őszintén, mióta ismerem nem láttam még senkivel rendesnek. Csak velem. Úgy érzem különleges a kapcsolatunk.

Hazamentem, egyenesen a szobám felé vettem az irányt. Az ablakhoz léptem és vártam a holdkeltét. Már majdnem teljesen az ég tetején volt így beálltam a szekrényem mellett lévő tükör elé és néztem magam. Éles fájdalom hasított a fejembe. nagyon fájt. Összeestem. Mire elmúlt a fájás és feltudtam kelni a szemem egészen fekete lett. Ez ijesztő! Mi lettem én? Lidérc... Bőröm fehér volt, szürkésfehér, mint egy vámpíré, de nem vagyok az! Mintha karmaim nőttek volna. Még sohasem láttam ilyet! Olvasni se olvastam róla! Kirohantam a szobából. A hallásom is tökéletes. Hallottam, amint Dave hazajön a buliból...hót részegen. Egy fura érzés járta át a testem. Éhes lettem. Mintha vérszomjam lenne. Egyetlen szó lebegett a szemem előtt: ölni.