- Susie!- már megint ki bolygatja meg az álmomat??
- Hagyj békén Dave! Holnap iskola!- nyögtem ismeretlen látogatómnak.
- Scott vagyok. Miről beszélsz? Már vége van a tanításnak.- vége? Hiszen még csak pár perce alszom. Vagy talán már pár órája?- Mit keresel itt?
- Mary kidobott és idejöttem. Dave pedig...Úristen! Dave!- mit tehetett vele Mary? Gyorsan felkaptam a pulcsimat és elfelejtve Scott-ot rohantam vissza oda, ahonnan nem rég jöttem el.
Rohantam, mint egy őrült. Nem néztem szét az úttesten és nem is a zebrán mentem át, mondjuk nem is szoktam. Kinyitottam az ajtót és szembe találtam magam Dave-el. Megöleltem. Ő viszont nem nagyon viszonozta. Próbált eltaszítani.
- Mi ütött beléd, Susie?
- Nem örülhetek annak, hogy találkozok a bátyámmal?
- Nem szoktál! Hol vannak a cuccaid?
- Jah, Mary nem mesélte? Kidobott.
- Tessék?
- Jól hallottad! Kidobott.
- És most hol laksz?
- Egy házban, az erdő közepén.
- Tessék?
- Nem mondom el még egyszer.
Kirohant az ajtón egyenesen Mary boltjához. Nem futott, csak gyors léptekkel száguldott a kis butik. Odaért. Úgy benyitott, hogy majdnem leszakadta a kis csengő, ami azt jelzi, ha a vásárló belép az üzletbe. Alig tudtam utol érni, de végül én is bementem.
- Miért dobtad ki Susie-t?- ordított rá a mostohánkra. Bár kicsit megszeppent, más érzelem nem repül át fehér bőrű arcán.
- Mert ránk akarja hozni a vámpír barátait.- épp akkor jött be Scott, amikor Mary kimondta azt a szót, hogy vámpír.
- Nincsenek is vámpír barátai.
- De! Ő is az.
- Miből gondolod?
- Látszik az emberen, ha vámpír. Érezni a szagukon. Engem pedig különleges szaglással áldott meg az ég.- Scott már át is változott. Tett egy lépést Mary felé ekkor, Mary a fejéhez emelte a puska csövét, amit a pult alatt tartott.- Ne gyere közelebb, te gyilkos! Ezüst golyókkal töltöttem meg ezt a fegyvert. Semmi esélyed!- kilőtte a sörétet.
- Scott!- ordítottam rémülten.- Ne!
Szerencsére a golyók 10 centire megálltak Scott orra előtt. Észre sem vettem, hogy fehér lett a szeme. Elmosolyodott. Felugrott a pultra, leguggolt Mary-hez, ő viszont nem tűnt ijedtnek. Éles szemfogával egy kis szúrást ejtet vékony bőrű nyakán. Egy kis vér rá spriccelt az arcára, így már nem tudta megállni, hogy ne tépjen ki egy darabot áldozatából. Mary eldőlt, mint egy fadarab. Scott már egész feje véres volt.
- Húzd le a rolót, Susie.- parancsolt rám Dave. Még mindig tátott szájjal bámult. Nem láthatott többet, mint a véres falat és árukat. Elhúztam a függönyt és kiraktam a zárva táblát.
- El kell tüntetnünk!- emelte fel Mary élettelen testét Scott. Úgy látszik tényleg egy gyilkos, de nem ok nélkül tette. Most hol fogunk lakni?- Vigyük az erdőbe!
- Hogy tudnánk bevinni, anélkül, hogy ne vennék észre?
- Majd megoldom. Valahogy. Úgy sem sokan járkálnak az utcán.
Kikukucskáltam egy résen. Tényleg nem volt az utcán senki. Scott kisuhant az ajtón úgy, ahogy a vámpírok szoktak. Nem láttam sehol. Miért is aggódtam, hogy nem sikerül kivinnünk az erdőbe?? Ledobta a testét és már vissza is jött.
- Gyertek! Úgy látszik nálunk kell laknotok...vagy maradjatok Mary házában, így nem keltetek akkora feltűnést.- a nap már az utolsó órában volt fent. Ez azt jelenti, hogy...nem soká itt vannak a démonok!! A vámpírok sem sokáig lesznek emberek. Sietnünk kell!-Én...mentem.- nézett a narancssárga égre Scott.
- Nekünk is menni kéne, nem?- húzott a házunk felé Dave.
Egyedül kell laknunk. Miből fogunk megélni? Munkát kell szereznünk. Ez ebben a városban lehetetlen. Alig van pár munkahely, még az ittenieknek sincs állásuk.
Az égre néztem, amint tartottunk a lemenő nap felé. Az egyik utca sarkához értünk. Egy hangos fütyülés rázta meg a városka nyugalmát. Aaron fordult velünk szembe.
- Aaron!
- Susie.- gúnyolódott azon, hogy meglepődtem.
- Nem vagy vicces!- gondoltam.
- Dehogy nem, cica!
- Ki szólt hozzád?- bámult rá Dave. Ő nem is tudja.
- Ja, hát a tesókád. Nem is mesélt rólam?
- Nem.
- Pedig érdemes lenne. Amúgy senki sem beszél rólam??
- Minek kürtölnénk világgá, hogy Aaron Williams létezik? Vagy, hogy egy cseppet sem vicces.- nevettem.
- Mert ez mindenki számára fontos információ. Húú...mióta beszélek, úgy mint Scott?? Ez borzalmas!- megrázta a fejét, majd elmosolyodott.- Itt vannak.- ezt mosolyogva kell mondani.
- Akkor miért vagy még mindig itt? Menj! Rejtőzködj el!
- Én nem félek tőlük! Nem vagyok olyan puhány, mint az öcsém. Nem csak hetente eszek normális kaját.
- Ti miről beszéltek?- vágott közbe a társalgásunkba Dave.- Kik vannak itt?
- A nagyanyámék. Velem jönnél Susie?
- Persze! Dave! Otthon találkozunk!
- Vigyázz magadra!- köszönt Dave, majd vállára kapta a pulcsiját és elindult hazafelé.
- Mit akarsz mutatni??
- Nem én, hanem Scott.
Az ölébe vett és villám sebesen bevitt az erdőbe, a kis házukhoz. A verandán ott ült Scott, és...ki az a lány??
Hajnali háromkor arra ébredtem, hogy valaki bökdösi a vállam. Mary volt az.
- Susie! Mit keresel itt kint?
- Hát hazajöttem és nem találtam itthon senkit, aggódni kezdtem és elaludtam a kanapén.- a kis sztorim nem teljesen igaz. Nem aggódtam, hanem csak elfeküdtem itt.- Hol voltál?- kérdeztem félálomban.
- Az nem érdekes, de te hol voltál egész este?
- Majd ha te elmondod, akkor én is.
- Nem mondhatom el!
- Akkor én sem. Sajnálom.
- Megígéred, hogy nem mondod el senkinek?
- Igen.
- Vámpír...vadászaton voltam...az egyik barátnőmmel. De legálisan. Mi vagyunk a helyi vámpírvadászok.- kezdte.- Mindenki tudja, hogy a közeli erdőben emberfeletti dolgok vannak. Ezért nem is értette senki, hogy miért pont ide kellett jönnötök.
- Jó szórakozás.- ekkor eszembe jutott Scott és Aaron.- És találtatok valamit?
- Csak egy férfi holttestét az erdőben.- őt Scott ölte meg.
- Ő nem egy ember volt.- nem akartam kimondani,de gondolkodás közben kicsúszott a számon. Most meg kell, hogy magyarázzam ezt az egészet!
- Miről beszélsz? Az a férfi ember volt. Egy harapás volt a nyakán.
- Nem ember volt. Ott voltam, amikor megölték.
- Akkor mi?
- Farkasember. Ne kérdezd. Onnan tudom, hogy rám mordult. Farkasként. Aztán meg ott volt meghalva. Emberként.- már kezdem eltanulni Aaron-tól a gondolatolvasást.
- Akkor tudod, hogy hol találhatunk vámpírokat?
- Nem fogom elmondani.
- Miattad fog meghalni egy csomó ember nem miattam.- nem is tudtam, hogy Mary ilyen is tud lenni. Általában kedves, szeretetreméltó embernek mutatja magát, most meg egy gonosz boszorka.
- Nem érdekel! Akkor sem árulom be őket!
- Ááá...szóval többen vannak!- ezt megint sikerült megoldanom...Most már inkább nem mondok semmit. A végén még valaki mást is bajba juttatok.- Hol van a bátyád? Tudom, hogy nincs itthon.
- Dave? Nem tudom.
- Akkor inkább indulj el megkeresni. A holmijaiddal együtt.
- Kiakarsz dobni??
- Nincs már rád szükségem. Csak a testvéredre.
Berohantam a szobámba. Összeszedtem az összes ruhámat és más dolgaimat. A bőröndbe alig fért a sok cuccom, de végül sikerült összezárnom. Kirúgtam az ajtó, egy dühös pillantást vetettem Mary-re és elindultam valahová. Nem tudtam pontosan, hogy hova, de határozottan végig sétáltam az utcán, be az erdőbe. Most már tudom, merre tartok. Scott-ék elhagyatott házához. Egyszerűen nem fért a fejembe, hogy hogy változott meg Mary ilyen gyorsan. Nem ilyennek ismertem meg! Hogy értette azt, hogy már nincs rám szüksége? Dave-re viszont még van. Mire készül, amihez szükséges a bátyám is? Őt is vadásszá akarja előléptetni? Vagy csak spontán áldozatként van rá szüksége?? Azt viszont nem fogom hagyni! Inkább lennék én a préda a vámpírok számára, mint ő! Bár Aaron-on és Scott-on kívül nem tudok más lényekről ebben a városban! Bár az éjszaka teli van mindenféle gonosszal. Így ki tudja, hogy mik rejtőznek a bokrok árnyékában. Ezért nem kéne egyedül mászkálnom naplemente után. Végre a házhoz értem. Majd megőrültem, hogy találjam megint itt Aaron-t és legalább ne legyek egyedül. Sajnos tévedtem. Nem volt senki a házban. Felmentem az emeletre, benéztem minden egyes szobába, míg nem találtam egyet, amelyikben ágy is van. Ledobtam a táskám a földre és bebújtam az ágyba. Reggel iskola és ideje lenne már menni.
Ahogy egyre közeledtünk Scott és az ismeretlen lány felé, volt időm szemügyre venni. Szőke volt, akárcsak Scott, a szeme barna volt, nagyon sötét barna. Talán testvérek. Mondjuk nem hiszem, hogy a húgával kézen fogva üldögélne. Miért is hittem, hogy van egy szemernyi esélyem is Scott-nál?? De akkor miért volt velem annyira kedves?? A többi fiú az osztályban még a nevemet se tudja. Ahogy Zoey-ét sem.
- Sziasztok.- köszöntek egyszerre.
- Sziasztok.- köszöntem vissza, de csak udvariasságból.
- Susie! Bemutatom a barátnőmet, Agnes-t.- egy szemrehányó pillantást vetettem rá, majd kezet fogtunk, és ennyi volt a nagy megismerkedés.- Gondolom tudod miért hívtalak ide.
- Azért, hogy bemutasd a barátnődet?
- Nem!! Hogy megmutassam őket.
- Kiket?- értetlenkedtem.
- Hát a démonokat. Na gyere.
Megfogta a kezem, és húzott egyre beljebb az erdőbe. Gyors léptekkel ment, látszott, hogy már ismeri az erdőt. Én csak bukdácsoltam mögötte. Egy gyönyörű fás helyre érkeztünk. Egy barlang volt a közepén. Jól bele illett a tájba, hisz bokrok és fák koszorújában virított.
- Íme a pokolkapuja.
Pár perc múlva démonok seregei jöttek fel az alvilágból. Kívülről átlag embereknek tűntek, de ha jobban megnéztük őket látszott, hogy nem mindennapiak. Nekik nem vörös volt a szemük, mint a vámpíroknak, hanem sárga, piros erekkel hálózva. Elég piszkosak is voltak. Scott-tal csak néztünk, milyen sokan jönnek. Egy mégis kitűnt a sok közül. "Lovon" ült, ha azt az óriási kutyát lónak lehet nevezni. Tiszta volt. Rövid gesztenyebarna haja is ápoltnak tűnt.
- Ott a démonok vezetője. Doyle...valami. Tőle jobb ha félsz! Akármilyen rendezettnek, és rendesnek tűnik ő a legveszedelmesebb mind közül. Most már gyerünk, mielőtt észre vesznek.
Átvágtunk a bozóton, és bementünk a házba.
- Tudnod kell valamit erről a házról. 100 százalékig véd mindenféle erőtől. -a következőt már csak odasúgta.- Aaron előző barátnője, aki boszorkány volt, ő rakta rá ezt a védő falat a házra. Utána rossz vége lett, ugyanis Aaron...- ijedten néztem Scott-ra.- Nyugi téged nem bántana.
- Még jó!
Megfordult majd oda lépett Aaron-hoz.
- Közölnünk kell a Sötét Renddel a démonok érkezését!
- Mi az a Sötét Rend??- álltam be kettejük közé.
- Egy csomó vénember olcsó maskarákba öltözve.- tette ízléstelen megjegyzését Aaron.
- Ööömm...hát...Ők a vezetőink. Minden misztikus lény vezetője, aki a Földön él. Úgy mint a Mennyországban Isten az angyalok vezetője. Az pokolban, pedig Hadész a nagyfőnök. Nem tudom, hogy ki az emberek vezetője, szóval erről nem tudok mit mondani. Azt, hogy jönnek a démonok egy háborúnak is lehet tekinteni. Háború az alvilág és a földiek között.
- Az embereknek nincs vezetőjük. Mármint csak az országoknak. Hol van ez a Sötét Rend?
- Párizsban. Nem tudhatom, hisz én sosem voltam ember.
- Az messze van! Hogy fogtok odaérni?
- Aaron és Agnes már elindultak. Szerintem már oda is értek.
- De hogyan??
- Hahó! Agnes egy boszorkány!
Kopogtak az ajtón.
- Ki az?- szólt Scott, majd átváltozott. Szeme vörös lett, szeme körül feketévé változott fehér bőre. Kinyitotta az ajtót. Három vérszomjas farkas meredt rá. Nekik akart ugrani, de a farkasok még időben átváltoztak.
- Békével jöttünk!- szólt a tetkós.- Össze kell fognunk, hogy túléljük ezt a hónapot.
Scott újra kék szemű lett.
- A nevem Seth. A farkas klán vezetője. Ő itt Dan.- mutatott a mellette álló hosszú, szőke hajú srácra.- Ő pedig Barney.- ő barna hajú volt, talán a leghelyesebb hármuk közül.- Szeretnénk szövetséget kötni veled és a testvéreddel.
- Rendben! De csak erre a hónapra!
Bólintott.
- Ki ez a lány? Dan nem látta, hogy itt van.
- Ő az egyik barátom.
- De hiszen ő ember.
- Tudom. Bízhattok benne!
- Üdvözöllek, Susie!- nyújtotta felém izmos karját.
Honnan tudja a nevem?
- Nyugalom! Dan mondta. Előrelátó. Tudta, hogy mondani fogod a neved.
- Jönnek! Egy vámpír, egy boszi és egy lány.- szólt oda Dan Seth-nek.
- Ők velünk vannak.
- Mond nekik a szövetséget! Mi elmegyünk.
Farkassá változtak és eltűntek a sűrű bokrokban. Két perccel később megjelent Aaron, Agnes és Zoey. Zoey?? Hogy kerül ő ide?
- Hogy kerülsz ide, Zoey?
- Úgy, ahogy te.- gorombáskodott. Ezt már megszoktam Zoey-tól, hisz mindig ilyen.
- Itt voltak a kóbor kutyák. Szövetségbe léptünk. De csak addig, amíg itt vannak a démonok.- mondta Scott az érkezőknek.
- Mi? Szövetség?? Én nem szövetkezek állatokkal!
- Fogd be Aaron! Kell az együtt működés! Szükségünk van a segítségre, hogy sikerüljön legyőzni őket!
- Susie! Aludhatnék ma este nálatok? Holnap nincs iskola.- nézett rám Zoey. Próbált kiskutya szemekkel nézni, ami természetesen nem jött össze neki.
- Persze. Van hely!
- Akkor gyerünk! Már késő van!
- Haza viszlek titeket!- kapott fel Aaron.- Zoey gyere a hátamra.
Rámászott a hátára és már száguldottunk is. Be kellett csuknom a szemem, hogy ne fújja ki a szél. Könnyező szemmel támolyogtam az ajtóig, miután lerakott.
- Kösz, Aaron!- biccentett.- Gyere Zoey. Megmutatom a szobádat.
Bementünk a házba. Felkapcsoltam a villanyt és látom, hogy Dave ott fekszik a földön. Jól sikerült rám ijesztenie, de mikor felkapcsoltam a villanyt, abban a pillanatban felpattant.
- Csak elaludtam.
- Zoey itt alszik nálunk ma este.
- Oké. Jóéjt!
- Jóéjt!
Mary szobájába vittem Zoey-t. Ledőlt az ágyra. Átmentem a szemközti szobába, ami az enyém volt. Befészkeltem magam a paplanomba. Nem gondoltam semmire, csak lehunytam a szemem. Aludtam, mint a bunda...Egészen egy addig, amíg meg nem hallottam Zoey sikolyát. Átrohantam hozzá, de nem láttam senkit. Zoey ott feszengett az ágyban hangos sikolyokat hallatva.
- Zoey!- megbökdöstem a vállát. Abba hagyta a sikítás és a rángatózást is. Nem ébred fel.- Zoey.- szóltam még egyszer. Felhorkant.
- Borzasztó álmom volt!- zihálta.
Miután biztos lettem benne, hogy ez az idegesítő Aaron eltűnt odarohantam Scott-hoz.
- Scott! Ébredj!- meglöktem egy picit, kinyitotta a szemét és már talpon is volt. Felálltam én is, majd odafordultam hozzá.
- Látom nagyon szeretitek egymást.
- Aaronn-nal? Ja! Imádjuk! Mindig szemétkedik velem.
- Jól vagy?
- Ne aggódj értem! Nem tudna megölni! Azért csak a testvérem!
- Mi volt az amit mondott? Azon a furcsa nyelven.
- Kígyónyelven beszélt. Ez egy ősi holtnyelv. Nem tudom mit mondott! Nem emlékszem!
- De miért volt fehér a szeme?
- Mindjárt megmutatom.- neki is befehéredett a szeme és elkezdett kígyónyelven beszélni hozzám. Olyan volt mintha hipnotizált volna. Ez az utolsó, amire emlékszem, mielőtt "padlóra kerültem".
Egy fehér bőrkanapén ébredtem. Oldalt egy nagy plazma tv-ben láttam a saját tükörképem. Velem szemben egy ronda régi kép. Hol vagyok?
- Végre felébredtél!- hallottam újra Aaron hangját. Ott állt, ahol az előbb a képet láttam.
- Már megint te? Hol vagyok?
- Tudom, hogy hiányoztam! Hát...most itt vagy nálunk.
- Hol van az a nálunk?
- Ahol Scott-tal lakunk.- és a szüleik?- Tudom mire gondolsz! Nem, nincsenek szüleink. Már vagy 100 éve halottak.- honnan tudja, hogy mire gondolok?- Onnan tudom, hogy gondolat olvasó vagyok, drágám. Nem jöttél még rá?- még csak egy pár órája ismerem, miből kellett volna rájönnöm?- Onnan cica, hogy...hmm...én sem tudom. Nem beszélt még rólam Scott?
- Nem.
- Ezért még kap. Be sem mutatott a barátnőjének.
- Nem vagyok a barátnője! Meg se kell szólalnom, ha beszélni akarok hozzád, ugye? - gondoltam.
- Nem ám cica. Én mindent tudok, ami a fejedben jár.
- Ne cicázz!- erre már nem válaszolt, csak elmosolyodott és felvonta a szemöldökét. Bejött a szobába Scott.
- Ő is gondolat olvasó?
- Nem, ő nem.
- Szia! Látom felébredtél!
- Mit csináltál velem?- nem is köszöntem. Nagyon érdekelt mit tehetett, míg nem voltam ébren.
- Csak elkábítottalak.
- És miért kábítottál el?
- Hogy megmutassam mit csinált velem Aaron.- ezt azért nem kellett volna. Elég, ha csak simán elmondja.
- Aaron! Mennyi idősek vagytok?
- Hát Cica, jobb, hogyha nem tudod. De ha ennyire tudni akarod, miért nem kérdezed meg tőle?? - közölte velem gondolatban.
Na, kösz Aaron. Így még most sem tudom, hogy hány évesek, és én nem fogom megkérdezni Scott-tól. Aaron csak mosolygott a gondolataimon. Scott meg csak bámult ki a fejéből. Nem akartam megtörni a csendet, bár elég szar volt, hogy Aaron mindent hallott, amit magamban akartam tartani. Kicsit úgy éreztem magam, mint a Vámpírnaplókban Elena. Ő is két testvér között áll...csak ott Damon és Stefan. És neki nem hallották a gondolatait.
- Kérsz valamit?- törte meg a szinte már kínos csendet Scott.
- Nem, köszi. Inkább haza mennék. Mary már nem tudja elképzelni, hogy hol lehetek.
- Hazaviszlek.- mondta Scott. Bólintottam és elindultunk a kijárat felé.
Kiállt a BMW-vel és beültetett előre, az anyósülésre. Jó gyorsan vezetett. Ahogy láttam erősen koncentrált is. Nem szólt egy szót sem, csak befarolt a házunk elé. Kiszálltam a kocsiból kissé szédelegve a pördülés után. Intettem és mondtam egy néma köszit és már húzott is el. Betámolyogtam a házba. Fél 12 volt. Már mindenki aludt. Azért felébresztem Mary-t, hogy ne aggódjon. A szobájának viszont nyitva volt az ajtaja. Bekukkantottam a résen. Mary nem volt az ágyban. Hol lehet ilyen későn? Lehet, hogy elment megkeresni engem? A telefonja itt van a nappaliban! Nem hívhatom fel. Megvárom, míg haza ér. Lecsüccsentem a kanapénkra és vártam. Csak vártam, vártam és vártam, de nem jött senki. Úgy egy óra elteltével megelégeltem a dolgot. Ledőltem a karfára, magamra húztam egy pokrócot és már aludtam is. Nem csoda ezután a nap után. Fárasztó volt, ahogy elkábítottak, turkáltak a fejemben és halálra rémítettek.
Útközben hazafelé azon gondolkodtam, hogy miért is kéne megbíznom egy gyilkosban, aki ráadásul vámpír. Ki tudja nem akar-e megölni engem is. Úgy érzem többé nem számíthatok Scott-ra. Talán még Zoey-ra igen, hacsak nincs valami emberfeletti titka. Végül is kitudhatja Zoey esetében? Hisz ő dark, szóval szereti a vámpírokat, és ha megtudná, hogy Scott egy vámpír...nem tudom mit tenne.
Magas panelházban laktunk. Amikor az épület sarkához érkeztem megláttam amint Dave kisomfordál az ajtón. Odabújtam a falhoz, hogy véletlenül se vegyen észre. Nagyon sietett valahová, ugyanis elment mellettem. Elég izgatottnak tűnt. Legalább így már nyugodtan bemehetek a házba, nem kell azon rágódnom, hogy Dave beköp Mary-nek, hisz úgysem tudja meg. De mit csinálnék otthon? Egész nap a számítógép előtt ülnék, mint a többi kamasz? Nem! Ezt biztos nem fogom csinálni! Inkább elmegyek valahová. Például abba a házba amit Scott mutatott! Úgy sem láttam még belülről. Majd csak nem lesz ott senki!
Meglett a kis ház. Még mindig ugyan olyan kísérteties volt, mint amikor legutóbb láttam. Amint beléptem a házba bezárult mögöttem az ajtó. Nem vagyok egyedül!
- Te mit keresel itt?-mordult rám egy ismeretlen hang.
Futásnak eredtem a ház hosszú folyosóján. De ő gyorsabb volt. Mire a végére értem már ott állt előttem. Majdnem neki mentem. Egy hangos sikítás volt a válaszom a kérdésére. Nem is próbáltam elfutni, hiszen tudtam, hogy megint előttem teremne. Hátra léptem egy lépést.
- Ne félj már! Nem harap a bácsi! Na, jó csak egy kicsit!- ahogy kimondta látszott, ahogy a szemfogai megnőttek és barna szeme vörösre váltott.
- Aaron! Hagyd őt békén.- Scott! Megmenekültem! De ki az a Aaron?
- Öcsii! Beszéljük meg! Tiéd lehet a csaj! Nekem csak a vére kell!- szóval Scott bátyja!
- Nem! Őt nem bánthatod!-ordított rá! Újra ember lett. Megrázta a fejét és gúnyos grimaszt vágott.
- Azt hiszem...hülyeségeket beszélsz.- mondta.
Már ott termett, hogy szemügyre vegyen. Pontosabban a nyakamat. Úgy tűnt Scott nagyon megelégelte a bátyja viselkedését. Határozott léptekkel elindult felénk. Megállt úgy két méterre előttünk. Aaron csak leste, hogy mit is akar. Én sem tudtam. Nagy levegőt vett, ő is átváltozott. Elbambulhattam egy másodpercre, mert nem észleltem semmit a történtekből. Mire feleszméltem Aaron már sehol, és Scott-ot sem látom. Körbe néztem, de a szobában nem volt bent rajtam kívül senki.
Kiléptem a házból. Egyből megláttam, ahogy Scott a földön fekszik, Aaron a hátára lépve dumál hozzá. Egy szavát sem értettem. Valami ismeretlen nyelven beszélt hozzá. Scott némán tűrte. Nyitva volt a szeme, bár eszméletlennek tűnt. Aaron szeme már nem pirosan izzott, már fehér volt, mint a hó. Csak az írisze körül húzódott egy világoskék csík.
- Aaron.- suttogtam oda neki. Szeme újra pirosan világított.
- Mi van, cica?- mit cicázik? Nem olyan vagyok, akit akárki lecicázhat!
- ÖÖhhmm...ee...engedd el!- leszállt róla és sebesen odafutott elém. Elsöpörte arcomba lógó hajam és felemelte a fejem.
- Miért nézed a földet? Mond a szemembe!
- Engedd el!- most már kicsit parancsolóbb voltam.
- Elengedtem. És most mit akarsz, királynő? Ne! Ne mondj semmit! Most én kérlek valamire. Hunyd be a szemed és döntsd oldalra a fejed.
- Ne...nem.
- Még jó, hogy nem te döntöd el!- közelebb hajolt. Már szinte éreztem, ahogy a fogai belemélyednek a nyakamba. Szerencsére ez nem történt meg.- Nem tudlak úgy megölni, hogy hagyod magad! Fuss már!
Egy tapodtat sem mozdultam, csak néztem Scott-ot. Még mindig eszméletlen volt.
- Ezt így nem lehet! Majd talán valamikor még megöllek! Vége! Túlélted a halál! De csak most az egyszer!- mosolygott. A másik pillanatban már ott sem volt. Eltűnt, mint a kámfor.
Másnap, ugyanúgy, mint tegnap elindultam az iskolába. Szokásosan elmentem az erdő mellett, de most nagyon más volt. Mintha valaki figyelt volna. Hátra nézek, sehol senki, de mikor visszafordultam egy vöröslő szem párt láttam magamra szegeződni. Megálltam és a szemek eltűntek. Elindultam abba az irányba, amerre láttam őket. Átvágtam a bozótokon, majd megpillantottam Scott-ot.
- Te mit keresel itt?- vágtam hozzá egy kissé durván.
- Nem, te mit keresel itt?- várható volt, hogy így válaszol.
- Megláttam itt valamit a bokorba és jöttem, hogy megnézzem. Nem láttál erre valamit?- amint ezt meghallotta elég ijedt fejet vágott.- Mi a baj?
- Nem láttam itt semmit. Baj? Az nincs.- nem tetszik itt nekem valami. Nagyon bizonytalan ez az egész.
Hosszan néztem, mint aki rosszban sántikál. Ő pedig azzal az ijedt fejjel bámult tovább. Elnéztük volna még egymást, ha nem zavart volna meg egy hangos morgás.
- Mi volt ez?- olyan volt, mint egy... farkas.
Scott pedig vérvörös szemekkel nézett a hang irányába. Pont ugyan olyan a tekintete, mint amit a bokrok közt láttam.
- Scott! Mi vagy te?- egy vérszomjas pillantást vetett rám, majd eltűnt a fák árnyékában.
Tétlenül álltam egy darabig, majd utána rohantam. Sajnos nem találtam mást, csak egy vércsíkot. Úristen! Vagy Scott vagy az az izé meghalt. Remélem a második. Követtem a vérnyomot, egészen addig, amíg egy férfi holttestére nem bukkantam. Egy vértócsában feküdt. A nyakán volt egy nagy seb, ami erősen vérzett. Tátott szájjal bámultam rá, ugyanis nem gyakran látok hullát az erdőben. Közelebb hajoltam hozzá és valami nedves gurult végig a fejem tetején, majd rácsöppent a férfi testére. Vér. Felnéztem és megint ráesett az arcomra egy csepp.
- Scott? Te vagy fent a fán?- biztos vagyok benne, hogy igen. Messziről meglehetett látni szőke haját.- Elfelejtetted, hogy szőke vagy?
- Igen. Nem akartam, hogy ezt bárki is megtudja.
- Hogy vámpír vagy?- még jó, hogy sok vámpíros sorozatot nézek. Ja, és a sok krimi. Így könnyű volt rájönnöm.
- Igen. De most már mindegy.- odajött közvetlenül elém és a vállamra tette véres kezét, ami nyomott hagyott a pólómon.- Egyre kérlek: ne mond el senkinek! Megteszed ezt a kedvemért?
- Persze.
- Jó.
- Ez egy farkasember...volt?-bizonytalankodtam egy perc néma csend után.
- Aha. De csak volt.- mosolygott.- Mutatok neked valami, amit kevés halandó ember láthat. Vagyis...csak azok akikben megbízunk. Gyere utánam.
Bevezetett az erdőbe. Nem sétáltunk többet 100 méternél. Elmentünk az erdő közepén álló házhoz. Nem is tudtam, hogy itt van valami.
- Ez az a hely, ahová a családommal szoktunk jönni, amikor...-itt befejezte a mondatot.
- Mikor?
- Mikor a...démonok feljönnek a pokolból.- nagy tájfunra vagy ilyesmire számítottam, de ezek után már semmi sem lep meg.
- Ez mikor szokott lenni?
- Minden szeptemberben egy hónapra mindig jönnek ölni a vámpírokat és a farkasokat. Ilyenkor jobb menekülni.- most is szeptember van. Ez azt jelenti, hogy nem soká itt lesznek.
- Már itt vannak?
- Nem. Három nap múlva itt lesznek.- még jó, hogy én nem vagyok se vámpír,se farkas! Szegény Scott. Őt és a családját viszont keresni fogják. - Most gyerünk. Nem biztonságos itt.
Kimentünk az erdőből és egyből az iskola elé érkeztünk. Ekkor eszembe jutott, hogy ma iskola nap van. Mit fogok mondani holnap? Ráadásul nem egyedül tűntem el. Majd szünetbe megkeresem Zoey-t. Odamentem a szokásos helyéhez és vártam a csengő idegesítő zaját. Már hallom is, ahogy csöng. Az iskola sarkánál meg is láttam Zoey-t. Természetesen feketében, és nagy lökdösődéssel csörtet át a gyerektömegen. Amikor az utolsó gyereket is ledöntötte meglátott engem és Scott-ot.
- Hellósztok. Hol voltatok egész nap?? Pont engem feleltetett a tanár és nem volt ember aki súgott volna.- mordult mérges szemekkel rám. Scott nem nagyon érdekelte, hisz ők ketten nincsenek beszélő viszonyban.
- Bocsi! É...
- Együtt voltatok?- szakított félbe.
- Nem! Még...csak most futottunk össze!-hova gondol? Bár kénytelen voltam hazudni. Megígértem Scott-nak, hogy nem mondom el senkinek, szóval neki sem.
- Na, ne mond már!- mosolygott rám.
- De!
- Mindegy! Majd holnap megbeszéljük! Már csengettek. Nem akarsz bejönni uccsó órára?
- Minek mennék be?- fintorogtam. Minek mennék be pont töri órára ha azt utálom a legjobban?
- Akkor szia!
- Szia!
Mit csináljak ezután? Nem mehettem haza mert Dave már biztos otthon volt. El kell mennem oda ahol biztos, hogy nem vesz észre senki, ugyanis Mary mindenkit ismer a városban, így ha megtudná valaki, hogy nem iskolában vagyok jaj lenne nekem.
- Most hová megyünk?- kérdezte Scott, akiről egészen megfeledkeztem nagy gondolkodásom közben.
- Ja. Öööm...nem tudom. Tudsz egy jó helyet?
- N...nem. Gyerünk inkább haza.- ez nem valami jó ötlet. Majd hazudok Dave-nek is. Nem szeretek hazudni neki. Ő az egyetlen akiben megbízom.
- Rendben. De te mit kerestél az erdőben?
- Ss...se...semmit.- szerencsére mindig dadog, amikor hazudik.
- Követtél?
- Ne...nem. Jó, követtelek! Mert féltelek!
- Miért?
- Veszélyes az erdő mellett mászkálni! De most indulok. Mennem kell. Szia!
- Szia.
Nem tudom megérteni, hogy miért okoz mindig ekkora fejtörést nekem. Direkt csinálja? Mondjuk ezt nem hiszem. Direkt nem tenné ezt. De nincs időm most ezen gondolkodni, nem soká otthon vagyok.
Reggel a telefonom csörrenésére ébredtem. Nem aludtam valami jól. Nagy nehezen feltápászkodtam és megigazítottam az ágyam. Kimentem a fürdőszobába, megmosakodtam és megfésültem hosszú, barna hajam. Felvettem szokásos ruhám, egy pólót meg egy világos farmert.
Leszaladtam a konyhába bekapni valamit reggelire. Mary már dolgozott, Dave elment, szóval egyedül voltam itthon. Megettem egy almát, felkaptam a táskám és elindultam iskolába. Busszal korán oda értem, talán túl korán. Még csak 7 óra 10 perc volt. Most az a kérdés, hogy merre van az első órám. Az órarendemen az állt, hogy biosz. De az hol van? Végig jártam a földszintet meg az 1. emeletet. Természetesen a 2. emeleten találtam meg nem is akármilyen módon. Ahogy felléptem az utolsó lépcsőfokon az kinyitották első ajtót. Majdnem leütött és egy irtó helyes pasi nézett ki az mögüle.
- Szia! Te új vagy?
- Szia! Hát...igen.- teljesen elolvadok ettől a sráctól.
- A nevem Scott Williams.
- Az enyém Susie Taylor.
- Gyere be nyugodtan! Nem harapok!- a mosolygása is imádni való! Én is elmosolyodtam.
Bementem. Nagyon szétnéztem, de csak egy üres helyet találtam egy dark csaj mellett. Oda mentem és ledobtam a táskám.
- Ideülhetek?
- Gyere csak. Hello. Zoey Jonhson vagyok.- szimpatikus lány.
- Szia. Susie Taylor.
Leültem mellé. Ahogy ezt megtettem már be is jött Mrs. Morrison,aki az osztályfőnökünk, egyben biológia tanárunk is volt. Innentől fogva megkezdődött egy unalmas iskolai nap. Legalább jól el voltam: egy folytában Scott-ot próbáltam nézni, úgy, hogy ne vegye észre. Néha sikerült, néha nem. Gyorsan eltelt az első óra. Szünetbe elbeszélgettem Zoey-val.
- Honnan jöttél?- tette fel az első kérdést.
- Washingtonból.
- Kicsit nehéz eligazodni rajtad. Egy nagyvárosból elköltöztél egy kis putriba. És miért kellett elköltöznöd?- most elmondjam neki, hogy meghaltak a szüleim és a tesómmal csak mi maradtunk már egymásnak?
- Hát...ööö...a szüleink meg...haltak.
- Oh. Részvétem.
- Köszi.
- Amúgy te mindig itt laktál?- most én kérdezősködök.
- Igen.
- Hol van a tanár ennyi ideig?- már az óra fele eltelt.
- Ja annak, ha nincs kedve nem jön be.
Úgy látszik mégis bejár órára, ugyanis ott állt az ajtóban. - Osztály vigyázz.- szokásos tanár duma. Köszöntünk és már kezdődött is a matek óra. Szokásom szerint nem is néztem rá a tanárra. Éppen el voltam merülve a matek könyvben lévő ember firkálásában, amikor felszólít a tanár.
- Susanne. Mennyi 37-nek a négyzet gyöke?
- Nem tudom.
- Ha talán figyelnél tudnád.
Nem nagyon érdekelt. Úgy fél percig figyeltem, utána folytattam a művem csinálását. Az utolsó két óra ugyan úgy telt, mint az első kettő. Unalommal teli. Hazafelé menet összefutottam Scott-tal.
- Szia. Susie, ugye?
- Szia. Igen.
- Haza kísérhetlek?
- Persze.- ha lehetne most sikítanék. A város leghelyesebb pasija haza akar kísérni!
- Szerinted nem fura ez a hely?
- Nem. Miért lenne az?
- Fura dolgok történnek. Vagy te még nem hallottál róla?
- Milyen fura dolgok?
- Nem vetted még észre, hogy akik tehetik elmennek innen?- ez kezd ijesztő lenni.
- Miért?
- Mert félnek. De most már mennem kell. Szia.
- Szia.
Azt hogy értette, hogy félnek. Észre vettem, hogy elmegy innen mindenki, de sosem tudtam, hogy miért. Még most sem teljesen értem. Mary is fura, Scott is. Ők tudnak valamit, amit én nem. Mondjuk lehet, hogy sejtem. Gondolom ,a farkasokkal kapcsolatos. Minden jel erre utal, főleg Mary esetében. Folyamatosan kérdezgetett tegnap. De inkább hagyjuk. Majd holnap iskola után megint beszélek Scott-tal.
Már jó ideje úton vagyunk Pomona felé. Pomona egy igen kis város Los Angeles közelében. A busz nagyon lassan halad. Nem nagyon volt más arra, mint házak tucatjai. Még jó, hogy Dave itt van nekem. Ja, és az ideiglenes gyámunk Mary! Kár, hogy Dave-nek még nincs munkája. Vállalhatná a gyámságot. Igaz már én is 18 vagyok, de még tanuló.
- Utolsó megálló szálljon le mindenki! -szólt ránk a busz sofőr, ugyanis már csak mi maradtunk fent.
Leszálltunk. Természetesen Mary már ott várt.
- Sziasztok! Örülök, hogy látlak titeket! Milyen volt az út? -már kezdte is a szokásos kérdezősködést.
- Szia Mary! Dög unalmas. - Mindig is bírtam Mary-t.Tök kedves lány.
- Mint mindig. Na, gyertek megmutatom hol fogtok lakni.
Beszálltunk a kék Suzuki-ba és elindultunk befelé a városba. Kihalt utcák, romos házak, idegenek. Ezek voltak a találó szavak erre a helyre. Talán a Mary-é volt a legszebb ház a környéken. Ahogy beléptünk az ajtón egy hosszú folyosó tárult elénk.Bevezetett minket egy apró kétágyas szobába. Nem volt más ott bent csupán két ágy, egy asztal és egy szekrény.
- Remélem elég lesz nektek egy szekrény.
- Majd megküzdünk érte.- mosolygott Dave. Mindannyian elkezdtünk nevetni.
- Na, én megyek lezuhanyzom.- jelentette ki a bátyám és az ajtó felé vette az irány.
- Mi addig elbeszélgetünk.- nem nagyon akartam beszélgetni, de azért belementem.
- Hány éves a bátyád?
- 21.
- Tudod, hogy ölték meg a szüleidet?- rendes vallatás.
- Tudom.
- Akkor nagy veszélyben vagy!
- Miért?- talán meg fognak keresni, vagy mi?
- Megyek meg csinálom a vacsit.
Miért nem válaszolt? Utána mentem, hogy megkérdezzem, hogy miért. A konyhában már meg volt terítve az asztal, és már készült is a rántotta, amit vacsinak szánt.
- Miért nem válaszoltál?
- Jó, hogy kijöttél! Segítenél kiszedni?- direkt tereli a szót. Kiszedtem a kaját és hívtam Dave-t. Megettünk az összeset.
- Mentek lefeküdni?- ennyire le akar rázni?
- Aha. Gyere Susie.
Bebújtam az ágyba és kibontottam eddig összekötött hajam. Csak arra tudtam gondolni, amit Mary mondott. Egészen addig, amíg el nem aludtam.
A nevem Susanne Taylor. 18 éves vagyok, de többet megéltem már, mint egy átlag ember egész életében. Tavaly brutálisan meggyilkolták a szüleimet. Farkasok voltak így elvetették az ügyet. De én tudom, hogy nem átlagos állatok csinálták. Hanem farkasemberek. Meg fogják bánják amit tettek, ugyanis én bosszút állok.
