4. fejezet - Túl élted a halált!

Útközben hazafelé azon gondolkodtam, hogy miért is kéne megbíznom egy gyilkosban, aki ráadásul vámpír. Ki tudja nem akar-e megölni engem is. Úgy érzem többé nem számíthatok Scott-ra. Talán még Zoey-ra igen, hacsak nincs valami emberfeletti titka. Végül is kitudhatja Zoey esetében? Hisz ő dark, szóval szereti a vámpírokat, és ha megtudná, hogy Scott egy vámpír...nem tudom mit tenne.

Magas panelházban laktunk. Amikor az épület sarkához érkeztem megláttam amint Dave kisomfordál az ajtón. Odabújtam a falhoz, hogy véletlenül se vegyen észre. Nagyon sietett valahová, ugyanis elment mellettem. Elég izgatottnak tűnt. Legalább így már nyugodtan bemehetek a házba, nem kell azon rágódnom, hogy Dave beköp Mary-nek, hisz úgysem tudja meg. De mit csinálnék otthon? Egész nap a számítógép előtt ülnék, mint a többi kamasz? Nem! Ezt biztos nem fogom csinálni! Inkább elmegyek valahová. Például abba a házba amit Scott mutatott! Úgy sem láttam még belülről. Majd csak nem lesz ott senki!

Meglett a kis ház. Még mindig ugyan olyan kísérteties volt, mint amikor legutóbb láttam. Amint beléptem a házba bezárult mögöttem az ajtó. Nem vagyok egyedül!

- Te mit keresel itt?-mordult rám egy ismeretlen hang.

Futásnak eredtem a ház hosszú folyosóján. De ő gyorsabb volt. Mire a végére értem már ott állt előttem. Majdnem neki mentem. Egy hangos sikítás volt a válaszom a kérdésére. Nem is próbáltam elfutni, hiszen tudtam, hogy megint előttem teremne. Hátra léptem egy lépést.

- Ne félj már! Nem harap a bácsi! Na, jó csak egy kicsit!- ahogy kimondta látszott, ahogy a szemfogai megnőttek és barna szeme vörösre váltott.

- Aaron! Hagyd őt békén.- Scott! Megmenekültem! De ki az a Aaron?

- Öcsii! Beszéljük meg! Tiéd lehet a csaj! Nekem csak a vére kell!- szóval Scott bátyja!

- Nem! Őt nem bánthatod!-ordított rá! Újra ember lett. Megrázta a fejét és gúnyos grimaszt vágott.

- Azt hiszem...hülyeségeket beszélsz.- mondta.

Már ott termett, hogy szemügyre vegyen. Pontosabban a nyakamat. Úgy tűnt Scott nagyon megelégelte a bátyja viselkedését. Határozott léptekkel elindult felénk. Megállt úgy két méterre előttünk. Aaron csak leste, hogy mit is akar. Én sem tudtam. Nagy levegőt vett, ő is átváltozott. Elbambulhattam egy másodpercre, mert nem észleltem semmit a történtekből. Mire feleszméltem Aaron már sehol, és Scott-ot sem látom. Körbe néztem, de a szobában nem volt bent rajtam kívül senki.

Kiléptem a házból. Egyből megláttam, ahogy Scott a földön fekszik, Aaron a hátára lépve dumál hozzá. Egy szavát sem értettem. Valami ismeretlen nyelven beszélt hozzá. Scott némán tűrte. Nyitva volt a szeme, bár eszméletlennek tűnt. Aaron szeme már nem pirosan izzott, már fehér volt, mint a hó. Csak az írisze körül húzódott egy világoskék csík.

- Aaron.- suttogtam oda neki. Szeme újra pirosan világított.

- Mi van, cica?- mit cicázik? Nem olyan vagyok, akit akárki lecicázhat!

- ÖÖhhmm...ee...engedd el!- leszállt róla és sebesen odafutott elém. Elsöpörte arcomba lógó hajam és felemelte a fejem.

- Miért nézed a földet? Mond a szemembe!

- Engedd el!- most már kicsit parancsolóbb voltam.

- Elengedtem. És most mit akarsz, királynő? Ne! Ne mondj semmit! Most én kérlek valamire. Hunyd be a szemed és döntsd oldalra a fejed.

- Ne...nem.

- Még jó, hogy nem te döntöd el!- közelebb hajolt. Már szinte éreztem, ahogy a fogai belemélyednek a nyakamba. Szerencsére ez nem történt meg.- Nem tudlak úgy megölni, hogy hagyod magad! Fuss már!

Egy tapodtat sem mozdultam, csak néztem Scott-ot. Még mindig eszméletlen volt.

- Ezt így nem lehet! Majd talán valamikor még megöllek! Vége! Túlélted a halál! De csak most az egyszer!- mosolygott. A másik pillanatban már ott sem volt. Eltűnt, mint a kámfor.